Pusztába
kiáltva
Írta: Királdi-Kovács István
Évszázadok
óta róják a sorokat,
prózába,
versbe írnak gondolatokat,
figyelmeztetnek,
néha szelíden közölve,
máskor
dühösen, magukból kikelve.
Sorsról,
Emberről, Népről, Hazáról,
tiszta
lapra tintát ont a toll magából,
mint
eke az ugart, szántja a toll a sorokat,
mibe
a költő vet gondolat magokat.
De,
Attila hiába tanít nem középiskolás fokon,
nem
tanul sem ős, sem ismerős, sem rokon.
Szavalunk
Berzsenyit, Kazinczyt, József Attilát és Adyt,
Himnuszt,
Szózatot, Ódát, és mást, ami tanít.
Ünneplőbe
öltözve ékes színpadon állunk,
és
mindent jó hangosan a pusztába kiáltunk.
a
közönség (ha van), viharos tapsa kisért,
halkan
kérdezem, mindenki, mindent megért?
A
tiszta lap, és a puszta mindent befogad,
elnyel
bekiáltott hangot, és belevész a gondolat,
mely
aktuális volt az elődöknél, aktuális ma is talán,
de
mi lesz holnap, vagy holnapután?
Távolba
nézek, nagyon messze elődök soraiba mélyedek,
és
a pusztát nem a kék ég alatt látom emberek,
a
semmibe kiáltott szó, a széllel elszálló gondolat,
mint
ha a szántó-vető, hamuba hintené a magokat.
2022.
09. 09.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése