Ma is...

 

Ma is...

Írta: Királdi-Kovács István

.

Szeretlek ma is, bár sosem voltál enyém,

rád gondolok, ma is szirmot bont a remény.

Ki-kihagy néha öregedő, elnehezült szívem,

agyam is, mint a rosta, csak téged őriz híven.

.

Ki tudta akkor még, mit hoz, mit visz az élet,

oly tudatlan, szertelen volt a gyermeki lélek.

Néha hátra nézve megállok fürkészni a távolt,

ma is keresem az érzést, mikor szívünk lángolt.

.

Látod, nem burkolt ködbe halvány sejtelem,

ma is ugyanúgy őrizlek, sosem sárguló képeken.

Volt, hogy orkán erejű, égig érő láng emésztett,

lassan hamvadt el, alig-alig éltem túl az egészet.

.

Csak egy öregember bolyong, hol erdőben, hol réten,

ha nincs előre, eszébe jut miről azt hitte elfeledte régen.

Már csitult a láz, az átmeneti elmebaj elhagyott,

ma is itt vagy, és mind közül te vagy a legnagyobb.

.

2024. 06. 17.                                                                                 

Tiszakécske.