A természet hangjai

 

A természet hangjai

Írta: Királdi-Kovács István

 

Amikor megfog a táj, amikor semmi se fáj,

csak járok céltalan, és nincs egyetlen szavam,

hallgatom, ahogy hozzám szólnak csendes, suttogón,

a fákon zizegő levelek, köveken csobogó, locsogó,

vígan tovaszaladó kis patak, és a csivitelő madarak.

Odább, kis facsoportban gerle búg szerelmesen,

és a fűből tücsök aláfestő zenéje hallik szemérmesen,

meg-meg szakítva a zenét, míg megtöröli izzadó fejét.

Szellő kerekedik, fűvekkel suttog, bokrokkal vitáz,

felkapja s magával viszi a gyermekláncfű bóbitát.

Leülök a vízparton, hátam fának vetem,

nézem a messzeséget, a fán egy madár énekel nekem.

A tikkadt forróságban már színesedik a táj, ez kicsit fáj,

a levelek lassan színüket váltják, zöldből lesz sárga,

a hangjuk is változik, rekedtté válik susogása.

A fű között vadzab zizeg, rám egy vízisikló sziszeg,

útját álltam szegénynek, ügyesen oldalazva lelépett.

Alkonyodik, a Nap már lemenőben, nem is látszik,

valahol ott jár, hol a felhők színe bíborban játszik.

Már hallgat a tücsök, a madarak is aludni tértek,

a szellő is alább hagyott, a patak halkabban csobog,

éjszakai fürdésre jönnek hozzá a Hold és a csillagok.

Megfogott a táj, éppen semmi se fáj, haza ballagok.

 

2022. 08. 13.

Tiszakécske.