A világítótorony
Írta: Kovács
István
Az épület a
hegyoldalában kialakított sík részen volt. Nyeregtetős emeletes épület, semmi
kirívó nem volt rajta. Az épület előtt egy tagbaszakadt szikár ember állt,
érdes, erős kezében egy hófehér kicsi kéz veszett el, másik kezében egy táskát
tartott. Kis ideig álltak, nézték az épületet, majd a férfi megszólalt.
No, megérkeztünk! Ez az épület a
világítótorony.
De nagypapa ennek nincs is tornya! Nem
olyan, mint amiről meséltél, a tengerek óriási tornyairól, melyek messze látszó
fényekkel világítanak a hajóknak.
Ez nem olyan világítótorony. Ez, ha Te is
akarod, messzebbre és fényesebben világít, mint a tengeri tornyok. Ebbe a
toronyba sok olyan kishajó jár, mint Te, akinek fényre van szüksége, hogy ne
tévedjen el a betűk és számok óceánjában. Ott bent pedig nagyon sok lámpás van,
akik világítanak nektek, hogy megtaláljátok a helyes utat az élet tengerén.
És milyenek azok a lámpások?
Úgy hívják őket, hogy tanító néni, egyelőre
kettő lesz, akik a számokat és betűket megtanítják nektek. És megkínálnak
benneteket a tudás gyümölcsének kosarából, és hogy mennyit vesztek belőle az
rajtatok múlik. És nem kell szégyenlősnek lenni, nagyot kell markolni abból a
kosárból!
De nekem már megtanítottad a betűket.
Nem, az nem megtanítás volt, csak
ismerkedés, hogy olyan is van, megtanulni itt fogod. Na de most menned kell,
majd este meg beszéljük. Ha bemész, kopogj és hangosan köszönj, hogy jó
reggelt, úgy hogy mindenki hallja, és az órákon figyelj minden szóra, majd
mikor indultok, haza mond, hogy viszontlátásra!
Ezzel
megsimogatta a kisfiú arcát adott fejére egy puszit a kezébe nyomta a táskát és
útnak indította a terem felé.
Még
hallotta, ahogy köszön a kisfiú, és hallotta a nevetést, ahogy a többiek
kinevetik, fájdalom mart a szívébe, de sarkon fordult és határozott léptekkel
indult haza.
A tanító nénitől
előzőleg megkapták a szülők az órarendet, így az férfi is tudta meddig lesznek
a gyerekek és időben elment a kis fiúért.
Érdes
kezével megsimította az arcát, adott a fejére egy puszit, elvette a táskáját megfogta
a kezét és szépen komótosan ballagtak hazafelé!
Mi volt az iskolában?
Reggel kinevettek a gyerekek, de a tanító
néni örült és visszaköszönt, és csendre intett mindenkit.
Azután
ismerkedtünk a betűkkel, én már tudtam kettőt, de csak a nagyot, amit mutattál
nagypapa, a kicsit most tanultam meg leírni. És a számokat is úgy tanultuk,
hogy írtunk kampókat és görbebotokat. Meg beszélgettünk bemutatkoztunk,
mindenkinek el kellett mondani honnan jött és, hogy kicsoda!
Így telt el
ez az iskolai év, a nagypapa mindig elment az unokájáért, szigorú, határozott
ember volt. A második osztálytól már egyedül járt iskolába, de nagypapa mindig
számon kérte a napi feladatot. Segített a tanulásban, ellenőrizte a leckét és
megbeszélték a napi történéseket.
A
férfi a falu ezermestere volt. Mindenféle lakatos, kovács és egyéb munkákat is
meg tudott csinálni. A kisfiú az unokája, a lánya könnyelmű életet élt és
valakitől meg esett, amikor a gyerek még csak pár hetes volt elment külföldre,
vagy elvitték, ez sosem derült ki, mert többet nem jött haza. Volt, aki látta
és azt mondták kéjnő lett.
Így ők
nevelték a feleségével. Nem eshet több szégyen a család becsületén, mondogatta
a feleségének. Tisztelték szerették a faluban egyenes, becsületes ember volt,
soha senkit be nem csapot. Nagyon nehezen viselte a lánya utáni dolgokat. Szégyellte
magát.
A kisfiút
már hároméves korában tanította imádkozni, pedig nem igen járt a templomba.
Egyszer a tiszteletessel is összeszólalkozott ezért. Kinn volt az utcán,
valakivel beszélt és tiszteletes arra járt hát megszólította.
Beszélhetnék
magával Mihály?
Persze,
jöjjön csak be.
Bár ki bemehetett hozzá, mindenkit
meghallgatott, és egy pohárkabor is jutott a látogatónak.
Hellyel
kínálta, és öntött egy pohárbort is.
Miben
segíthetek tisztelendő úr?
Talán ha a
gyereket ki küldené.
Miért? Ha
tiszta emberi szót mond, azt hallhatja, ha nem akkor arra magam sem vagyok kíváncsi.
Hát jó!
Régen volt a
templomban.
Mióta a
haranghoz a lépcsőt megcsinálta az óta nem láttam ott. Eljöhetne legalább
vasárnaponként.
És a
fiúcskát is hozhatná!
Tisztelendő
úr!
Akinek itt
lakik az úr – és a szívére mutatott- annak nem kell a templomba járnia, akinek
meg nem ott lakik, az hiába megy magához imádkozni. Nekem itt lakik és a
prédikációja pedig asszonynépnek való!
A fiúcska
meg tud imádkozni, olvasom neki a bibliát is, és ha majd akkora lesz, eldönti,
akar e templomba járni.
Megszégyellte
magát a pap és menni akart, tudta Mihállyal nem tud vitatkozni.
Na, ne
sértődjék meg igya meg a borát, ha már kitöltöttem aztán mehet Isten hírével,
ha nincs más mondanivalója.
Máskor meg a fuvarost vágta orrba, mert az
elhozta a lovát patkolni, de a ló sehogy nem akart megállni, - új volt még a
fuvarosnál- és az a hasába rúgott a lónak. Ő meg úgy megcsapta a fuvarost, hogy
hanyatt esett és kitiltotta az udvarból. A lovat megpatkolta, de másnak kellett
a lábát megfognia.
Nem tűrte
senkinek, hogy a jószágot bántsa. Minek tart jószágot, aki nem tud bánni vele?
Ha megrugdossa azzal nem lesz szelídebb, inkább elvadítja! Jószágot és gyereket
megütni Isten elleni vétek.
Ilyen ember
volt bizony Mihály.
De a
kisfiúra nagyon ügyelt. Óvta, féltette, de tanította is mindenre, amire a kora
engedte. A fiúcska is szerette az „öreget”(a felesége hívta így), mindig a
nyomában járt, figyelte mit és hogyan csinál. Amit nem tudott azt megkérdezte.
Választ is kapott mindig, soha nem volt vele ingerült vagy türelmetlen.
Esténként
olvasott neki meséket, néha a bibliából valamit, vagy régi történeteket a saját
gyerekkorából, szerette! A műhelyébe is beengedte, elmagyarázta mi, mire való megtanította
a szerszámokat használni. fúrni, faragni, gyalulni, hegeszteni is később!
Szépen cseperedett, egyre több lámpás
világította meg elméjét, akiket tanárnő, vagy tanár úr névvel illetett. Benne
is egyre fényesebben világított a tudás, roppant büszke volt nagyapjára, aki
soha nem engedte el a kezét, és nem volt semmiféle tabu kettejük között.
Sokszor elmondta:
Fiam, rossz
a világ, meg akar majd változtatni, ne hagyd magad. Változtasd meg te a
világot!
De hogyan
nagypapa?
Tiszteld az
embert, mosolyogj, és köszönj, meglátod, visszamosolyognak, köszönnek és
tisztelni fognak.
Emlékszel az
első napra az iskolában? Köszöntél, kinevettek nem adtad föl, két hét múlva
mindenki köszönt.
És fiam, ha
eljön az idő, akkor, ha lehet, ne tégla legyél egy épületben, Te legyél maga az
épület!
**********
Az első nap
óta eltelt tizennyolc év, egyetemi búcsúbeszédet mondott a fiú.
Amikor a falusi iskola első osztályába
elkísért a nagyapám azt mondta, ez egy világítótorony ahol az elmémet sok
lámpás, - melyeket tanító néninek és tanár bácsinak fogunk hívni- világítja
meg, hogy a tudás és az élet óceánjában ne tévedjünk el. Megkínálnak bennünket
a tudás gyümölcsével és minél többet markolunk belőle annál jobb. Akkor nem
értettem igazán, de ma! Ma, már értem miért mondta nagyapa, hogy ez világítótorony,
és, hogy miért kell minél nagyobbat markolni abból a gyümölcskosárból. Én
ezeknek a lámpásoknak hálás szívvel megköszönöm a munkájukat, a gyümölcsöt
mellyel megkínáltak, hogy világítottak eddigi utamon. De van egy stabil pont
ahová bármerre is jártam mindig visszataláltam, van egy épület ahonnan a
legmesszebbre és legfényesebben világítottak, a nagyapám ez az épület, ez a
világítótorony!
Köszönöm a
tanítóknak, tanároknak, oktatóknak. Köszönöm a nagyapámnak!
2014-09-03
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése