Meddig társaslény az ember?

 

Meddig társaslény az ember?

Írta: Királdi-Kovács István

 

Ül a parkban, nézi a madarakat. Nem eteti őket, mégis szedegetnek, hiszen a járókelők esznek, morzsálnak, van, aki eldobja utolsó falatját, nem ízlik neki, vagy már eltelt vele. Tehát a galambok és verebek jól élnek a beton flaszteren.

 

Emberünk nézelődik, s vívódik magában, ő már nem hiányzik sehonnan, de neki sem hiányzik már senki. Igaz olykor kap meghívást, de már nem megy el, de nem telefonálnak rá, miért nem ment, hol máshol időzött, esetleg beteg volt. Régóta egyedül van, megszokta, egyébként is, minek végig hallgatni ugyan azt a nótát mindig, hiszen nekik már tényleg nincs új a nap alatt, csak a sok panasz.

 

Sokszor végig veszi életét, állomásait. Isten létezésében nem igazán hitt, nem is volt templomba járó, a papokra is kicsit kétkedve figyelt. Azt viszont tudta, létezik valami rajta kívül álló erő, vagy hatalom, ami eltérítette bizonyos dolgoktól. Hányszor volt, hogy voltak ötletei, amit átgondolás után módosított, mégis valami kényszer hatására, ami nem tűrt ellenállást, az eredeti ötletet, elképzelést valósíttatta meg vele.

 

Sokszor ballag az utcán, élvezi a jóidőt, a látványt, pedig nem szereti a városi forgatagot, ezért legtöbbször lehajtott fejjel sétál, a sapka sildje alól nézve, hogy ne menjen neki senkinek, semminek.

Méltóságát is féltette, már ami a kórház után még megmaradt. Hiszen fiatal lányok, nők matattak olyan helyen, ahol a régen eltávozott felesége is csak sötétben és a paplan takarásában tette. Náluk még ez volt a szokás. Az urológián azonban más a módi. Ez nagy traumát okozott lelkében, méltóságérzésben.

Nem is tudta kiheverni az azóta eltelt évek alatt sem.

 

Ő már nem volt társaslény, legalábbis nem érezte annak magát. Folyó ügyeinek intézése is külön rituálét igényelt, amit szégyellett, s nem akart gúnyolódások céltáblája lenni. Került minden összejövetelt, találkozót, bár fogadta az utcán rászólók, oda köszönők gesztusait, de csak annyira volt nyitott, mint ajtón a kémlelőnyílás.

 

Gyerekei szétszóródtak, szerte a nagyvilágban, rég nem adnak hírt magukról, gondolja, minden rendben van velük, mert hivatalos értesítést nem kapott még sehonnan, hogy baj érte volna őket.

 

Ül a padon, térdére könyökölve, görnyedten nézi a madarakat, ha elfárad, hátra dől, tekintetét a templomtornyán túlra függeszti, nagy sóhajok közepette motyog, talán imádkozik, nem tudni. Lehet, hogy néhai feleségéhez beszél. Ma kicsit borongós az idő, elered az eső is. Nem húzódik be a templomba, hiszen ez csak víz, szokott tempójában haza indul. Leveti átázott ruháját, felölt valami szárazat, és ledől, hogy a mennyezettel ossza meg gondolatait…

 

2022. 06. 27.

Tiszakécske.