Belső találkozás
Írta:
Királdi-Kovács István
Volt, hogy összecsaptak a
hullámok felettem,
elhagyottan, kétségek
között, térdre estem,
a felálláshoz minden
reményt elvesztettem,
és jött egy érzés, hogy
valaki fogja a kezem.
A mélység, a zuhanás nem
akart véget érni,
mikor mégis éreztem a
testem égni,
puffanás és tört a csont,
szakadt az ízület,
nem éreztem még ily
szörnyű tüzet.
Akkor nem fájt semmi,
csak égett a testem,
később derült ki, hogy az
Ő kötényébe estem,
nem szakadt le
belsőszervem, vérem sem folyt,
csak néhány csontom
darabokban volt.
Hosszú volt az út, aminek
végén felálltam,
mert erőt adott nekem,
magamra találtam.
Mutatott még ezer csodát,
felnyitotta szemem,
mit addig is tudtam, de
természetesnek vettem.
Hallottad már Tavaszi éjben
a rügyek pattogását,
az esőcseppek zuhanását,
benne a tenger moraját,
a fákban folyó nedv
keringését, a fa csúcsa felé.
Láttad már, ahogy kel a
búza, amint a Nap húzza?
Hallottad-e mikor
megszakad a töve,
mélyen a földfelé fordul
aranysárga feje?
Voltál-e ott mikor az
erdő vetkőzni kezd,
a surrogva hulló, koppanó
levelek, az isteni csend.
Ott van mindenben, ami él
és mozog,
fűben, fában, minden
teremtményben az arcát látod,
feküdj a fűre, nézd a fák
csúcsára, hunyd le szemed,
lazán figyelj, ott lesz,
kiben nem hiszel, ott lesz Istened.
2023. 01. 13.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése