Csend
és kiáltás
Írta: Királdi-Kovács István
.
Csend
van, vészjósló, kínos csend,
pedig
a lélek forr, mélyen ott bent.
a
mellben érzelmek, indulatok dübörögnek,
a
szájak némák, nem szólnak, nem köhögnek.
.
Néhányan
félénken, szólnak, jeleznek,
baj
van, figyeljetek már emberek!
Hiába
hall a fül, nem emelkedik a fej,
talán
oda a remény, vagy nincs a szónak hitel.
.
Nem
akarok kiáltani, nem kell hangzavar,
az
elszáll a messzeségbe, ki tudja, mit akar.
Míg
a hangzavar a pusztában kereng,
a
csendes szó nem hagy nyugtot, izgat, feszeng.
.
Ma,
még néhányan csendesen szólunk,
még
van esély kezünkbe venni sorsunk.
Holnap
talán már nem segít kiáltás, sem ima,
átgázol
rajtunk, a sors, messzire sodor, mint a lavina.
.
Csend
van, már a néma biccentés is elmarad,
szemekben
félelem, legyőzve minden akarat.
De
kérlek, szedd össze magad még egyszer utoljára,
ne
magadra gondolj a gyerekre, az unokára.
.
Az
unokára, a jövőre, hol nekünk már nincs hely,
de
amit nem tettünk meg, azért majd kifelel.
Hogy
nézünk tükörbe, majd az utolsó órában,
akkor
már hiába zokogunk a könny tócsában.
.
2024.
01. 08.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése