Havat hord a szél

 

Havat hord a szél

Írta: Kovács L István

 

Havat hord a szél, kopaszok a fák.

Hová tűnt a napfény, a meleg, a nyár?

Hó borit mindent, fagy csikordul,

a tó jegén a szél egyet fordul.

 

Siklik a jégen, mint egy primadonna,

nádfuvolán játszik, mintha művész volna.

Világosbarna nádbugák hajladoznak, integetnek,

a kavarogva érkező és távozó hópihéknek.

 

Egy fa tetejéről rétisas kémlel, vacsorát remél,

de sehol egy nyúl, pocok, vagy legalább egér.

Nagy lehet éhe, ha ilyenkor akar vadászni.

De ő sas, a madarak királya, nem akárki.

 

Messze, távoli nyárba néz a fa hegyéről,

most nem látja a bőséget a fehérségtől,

szétteríti szárnyát felfekszik a szélre,

hátha máshol több lesz a szerencséje.

 

Nád rejtekből éhe hajtja, óvatosan bújik egy fej,

hosszú orra, apró szeme, hegyes füle feszülten figyel,

nem jár-e veszély, csahos eb, vagy ember fia,

sajnálná ha a bundájából lenne nekik szép trófea.

 

Nádi farkas fut, mélyen szimatol a hóba,

de nem érez semmi ehetőt az orra.

S hopp valami zakatol, tán egy fácán kakatol?

Nem, csak az ágak kopognak, ahogy a szél dalol.

 

Havat hord a szél, kavarognak a pelyhek,

a hideg napok vánszorogva telnek.

Ragadozó, vadászok, hiába éhes a gyomruk,

szórókon, etetőkön, nekik ebéd nem jut.

 

2022. 01. 05.

Tiszakécske