Mi
végre?
Írta:
Kovács István
Katonák voltunk, ölni tanultunk,
sebet ejteni, életet elvenni.
Gyártottunk, hadi rokkantakat,
árvát, özvegyet, hulló könnyeket.
Gyógyítani, sebet kötni, hogy
kell,
nekünk, senki nem mutatta meg.
Csak jött a parancs: „lőj az ellenségre”!
De, vajon mi végre?
Hiszen, engem meg nem bántott
soha,
sorsa, mint enyém, épp oly
mostoha.
Neki is ordítanak a fülébe,
„roham, gránátot az ellenségre”!
És porba hullik, az ember vére.
--
És mikor vége a háborúnak,
a nagyurak, egymásra borulnak,
fehér asztaloknál,osztozkodnak,
mint,éhes, veszett kutyák a
koncon,
nem számít, kinek, hol lesz az otthon.
Húznak határokat, kettévágnak
házakat, falvakat, városokat,
s aki, e hazáért vérét adta,
holnap, már egy más országban
ébred,
egy másik nemzetben lesz a hona,
hol lelke, békét, tán nem lel
soha.
Új harcot indít, az esztelenség,
a vakdüh, a gőg és a gyűlölet,
ami, fölemészti a lelkeket.
És megint nincs senki, ki kezelné,
gyógyítaná a feltépett heget.
Az ember, ki semmiből nem tanul,
nem tudja, nem találja az okát,
és a háború mégis egyre dúl.
--
De vajon mi végre?
2015-08-14
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése