A
tehetetlenség dühe
Írta: Kovács L István
Onkológia,
kórterem, megállok egy percre.
Meghatódtam,
megrémültem, fáj?
Nem
tudom, érzelmeimben el vagyok veszve.
A
halál torkából visszapislogó emberek,
félek,
rájuk nézni nem merek.
Nem
merek, mert segíteni nem tudok,
szánakozni
nem szabad és nem is akarok.
És
mégis, szánnom kell magamat, magunkat,
mert
gyógymód nincs, és a nincs is már sok,
elveszik
tőlük azt a kis reményt a gyógyuláshoz.
Mit
teszünk mi leendő betegek?
Elborzadunk,
szidunk, dühöngünk?
Miért, ha
mindent így hagyunk?
A karba
egyhangúan csöpög az infulzió,
a
fáradt, szürke arcszín is már fakó,
az
ágyban kontrollálhatatlanul jön:
hányás, széklet, vizelet,
kemény
a kemoterápia, nem bírja a szervezet.
Jaj
uram a csöppnyi méltóság hova lett.
És, hol
az arc mögül az ember,
a
szolidáris, a segítő, aki még kiállni mer?
Belém
mart, fáj a tehetetlenség dühe.
2017.
október 18.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése