Eszter és John IV. rész.

Eszter és John IV. rész.

Írta: Kovács L István

Johnnak nagyon nehezen telt el ez a hét. Eddig is mindig a lánynál járt a gondolata, de most, hogy szabad út nyílt az esetleges gyógyuláshoz kicsit türelmetlenebbé tette. Főleg a szabadidejével nem tudott mit kezdeni, csak terveken járt az esze, amit nem beszélhetett meg senkivel. Jó volt, hogy a munkája elfeledtette kis időre a fájdalmát, a műbútor készítés nagy figyelmet és fegyelmet követelt, hiszen éles, hegyes szerszámokkal dolgozott, plusz a munkatársaira is figyelni kellett.

   Eszternek a szokásos módon teltek napjai, bár már ő is szeretett volna többet tudni az elkövetkezendő eseményekről. Édesanyja, Izolda és John anyja Sára is nagyon vigyázott a lányra, ha erősebben fújt a szél már ki sem engedték a lakásból. Ha Sára nénit meglátogatta és közben rosszabbra fordult az idő, akkor ott is aludt.

    Lassan csak eljött a péntek. John nagyon sietett haza, Eszter az állomáson várta, de nem haza, hanem a doktor úrhoz mentek. Az orvos már előkészítette a szükséges papírokat és elmondta nekik, hogy előbb a városi kórházba kell befeküdni, ott az ő diagnózisát ellenőrzik, egyéb vizsgálatokkal is alátámasztják a kezelése érdekében, és onnan megy szanatóriumba. 

  -Nyugodjanak meg. Semmi ok az aggodalomra, a látáshiány sem okoz gondot, azt is megnézik, mi okozhatja, hogy ilyen szép tiszta a szeme és még sem lát. Lesz segítség mindenben.

    -John nem győzött hálálkodni, de az orvos visszautasította, hogy ő, csak egy falusi orvos és ennél többet nem tud tenni.

     

Nekik ez éppen elég volt, örömmel mentek haza és újságolták el, hogy végre történni fog valami, ami Eszter egészségét jobbá teheti. A hétvége nagy készülődéssel telt, mert Eszter még soha nem volt távol a szüleitől főleg az édesanyjától. Csomagolás, a kevés ruha átnézése, javítása, hogy legyen neki váltó is a kórházban és szanatóriumban.

   -Izolda néni, nem kell félni semmitől, nem lesz baj, jó helyen lesz a lánya, és én minden lehetőséget megfogok, hogy látogathassam.  Hétfőn azonban magának is el kell jönnie, elkísérni Esztert, mert nem biztos, hogy én mindenre tudok válaszolni, amit az orvosok kérdeznek. Legalább tudni fogja azt is hol van, hová viszem, és szedje össze az összes papírjait. A kutya marad, édesanyám vigyáz rá, míg Eszter kórházban lesz.

    A fiú kissé megnyugodott, hogy minden rendben ment és a hajnali vonattal mehetnek. Az apja még egyszer megkérdezte tőle, biztosan tudja e, mit vállalt és mit akar. Édesanyja meg csak a kezét tördelte, -jaj fiam csak legalább sikerüljön segíteni ezen a lányon, ha már erre tetted föl az életed.

Mégis mi a terved, ha nem sikerül és ilyen beteges marad? Egyáltalán mit akarsz tőle? Feleségnek akarod, vagy testvéred ként tekintesz rá?

   -Édes Szüleim, ezt majd akkor ráérünk szóba hozni, mikor tudunk valamit, ami kézzelfogható. Én reménykedem, de ha véletlen Eszter nem lesz, akkor más kérdések merülnek föl, amire jobb, ha most nem is gondolunk. Mert én reménykedem.

Köszönöm, hogy eddig mellettem álltak, legyen így ezután is.

   John nagyon korán kelt, elbúcsúzott szüleitől és ment Eszterhez, hogy fölkeltek-e, és készen állnak-e az útra. Este óta előkerült a hegyről Eszter apja is, jött búcsút venni a lányától, és intette a fiút, hogy vigyázzon a lányra, mint a saját szeme fényére.

  -Eddig is azt tettem Ábris bácsi, ne aggódjon, jó helyen lesz Eszter, és haza hozom, amint lehet, és remélem gyógyultan, vagy legalább is jobb egészségben. De most már indulnunk kell, mert lekéssük a vonatot.

  Ábris magához ölelte a fiút jól megszorította, hogy ne lássa a csillanó könnyet a szemében, isten veletek, vigyázzatok magatokra, mondta és gyorsan elfordult.

  A városba érve Izolda is meglepődött a forgatagtól, nagyon régen volt már városon, de nem ilyen forgalomra emlékezett. Eszter pedig a zajoktól lepődött meg, hiszen nem látott semmit az egészből.

John, megfogta a kezét szorosan, és mondta neki el ne engedje egy pillanatra sem, és csak arra menjen, amerre ő vezeti, Izolda pedig lépést tartva követe feltétel nélkül.

  Szerencsésen megérkeztek, nem messze van a kórház az állomástól.  A felvételi pultnál jelentkeztek, ott útba igazították őket, melyik szoba előtt kell várakozni, míg az orvos majd beszólítja őket, a papírok maradnak, azt ők viszik be az orvosnak.

  Nem sokat kellett várakozni, már tudtak róla, hogy érkezik a leány, mert a doktor úr értesítette a kórházat.

   Az orvos átnézte a papírokat, rendben vannak, néhány kérdést föltett, a korábbi és esetleg fertőző betegségekről. Megkérdezte a fiatalember hozzátartozói minőségét, hogy adott esetben mit mondhat el neki, miről tájékoztathatja.  Megbeszélték, hogy Johnt mindenről tájékoztassa, mert nélküle nem tartanának itt. Esztert fölvették, kapott egy szobát, ahol másik öt ember is feküdt, egy nővér oda kísérte őket, elmondta nekik látogatás szerdán délután és vasárnap ebéd után van csak. Máskor kezelések és csendes pihenő tartanak.

    Izolda segített a lányának átöltözni, és elfoglalni a helyét, John kint várakozott, mert a szobában hölgyek feküdtek és látogatási időn kívül csak az orvos mehetett be, más férfi nem.

Izolda elmondta a betegeknek, hogy a lányát Eszternek hívják és teljesen vak, ha szükséges segítsenek neki, legalább nővért hívni.

 Ezzel elbúcsúztak, annyi időre John is bemehetett. Szerdán jövök Eszter, és megölelte a lányt.

 Izolda nagyon sírt a folyosón.  Félt ott hagyni gyermekét.  John karon fogta és kivitte az állomásra, megvárta, míg elindul vele a vonat, és ő ment dolgozni a munkahelyére.

Sok pótolni valója van, a kiesett idő miatt, és a hivatalos munkaidő után is maradnia kell a külön megrendeléseken dolgozni, amit a főnök vállalt, de neki kell elkészítenie. A pénz mindig kell, de most már tényleg nagyon. Még azt sem tudja, hová kerül Eszter a kórházból, merre lesz a szanatórium és mibe kerül majd az utazás. De már döntött, nincs visszaút, csak előre.

2019. február 4.

Tiszakécske