Eszter és John XI. rész.

Eszter és John XI. rész.

Írta: Kovács L István

Eszter szépen ismerkedett a környezetével. A kutyája elmaradhatatlan társa maradt. Elkezdte a tanulást, a betűk, számok világával való barátkozást. Kért iskolai könyveket olyanoktól, akiknek már nem volt szükségük rá, és esténként eljárt egy tanárnőhöz is. Elsajátítani az alapokat, hogy esti iskolába iratkozhasson. Szabad idejében sokat sétált egyedül, gondolataiba mélyedve.

  John, csak a harmadik hét végén tudott haza jönni. Már a szülei is azt hitték valami baj van, mert nem írt, nem üzent. De nem volt baj, csak sok munka volt. Közben megkapta a számlát a kórházból, amit nem mondott el senkinek, csak ki egyenlítette.

Első útja most nem is a lányhoz vezetett, hanem haza a szüleihez, hogy egy jót tudjon aludni, ezért korán le feküdt.

  Reggeli után ment el a leányhoz. Megkérdezte ráérsz, el tudunk menni, sétálni, beszélgetni?

  -Menjetek csak, - mondta Izolda, régen találkoztatok, beszéljétek meg a dolgaitokat.

John, várj csak. Mi újság, a gyógykezeléssel? Hogy állnak a dolgok, kellett már fizetni, tartozunk valamivel?

  -Nem tartoznak semmivel Izolda néni, minden rendezve van, nem kell félniük.

  -Gyere Esztike, fogta kézen a leányt, és húzta magával.

  -Mi ez a sietség? Nem érünk rá lassabban?

  -Ráérünk, meg nem is. Tudod most rengeteg a munkám. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de tudni szeretném a válaszokat a múltkori kérdéseimre.

  -De először is, hogy vagy? Betartod az orvosi tanácsokat? Ki tudjátok váltani a gyógyszereket? Kell segíteni valamiben?

  -Jól vagyok, hidd el. Az aggódásod jólesik, de már egy kicsit megnyugodhatnál. Nem viaszból vagyok és hála neked fölépültem, látok, élek.

  -Ne hálálkodj, tudod, hogy nem szeretem. Nem köszönetért csináltam.

  -Akkor miért?

  -Nem tudom, és talán soha nem is fogom megtudni. Azt éreztem belül, hogy így kell cselekednem, és kész.

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett. Majd a lány törte meg a csendet.

  -John, ne haragudj rám, sokat tipródtam azon, amit kérdeztél. Szeretnék egy kicsit szabad lenni. Mindent bepótolni, amit lehetséges. Tanulnom kell sok mindent, amit csak édesanyám mellett és tőle tudok. Jó volna iskolába járni, hogy legalább a kötelező néhány osztályom meglegyen. Te szeretnél egyetemre menni. Iratkozz be, és mire végzel én is jutok valamire, az a pár év már igazán nem számít. Én itthon tanulok, segítek varrni, hímezni anyunak, megleszünk. Kérlek szépen, fogadj el így is, ne csak betegen.

  -Persze, hogy elfogadlak Esztike, úgy szeretlek, mint ha a húgom lennél, és nem tudom, igazán mit akarok tőled. A segítő szándék vezérelt eddig is. Ezután is, de tisztában kell lennem a te elképzeléseddel, tudnom, tisztelnem kell az akaratodat.

  -John, csak azt kérem, engedj egy kicsit repülni, ha már a madarad vagyok. Ne tarts fogva.

  A fiú magába fordult, mint ha valami elpattant volna benne.

  Megfordultak és haza sétáltak. Már nem feszegették tovább ezeket a kérdéseket. A látnivalóról, az új élményekről beszéltek, hogy illatuk alapján miket ismer föl, amit eddig nem láthatott.

  John elutazott. Jelentkezett az egyetemre, ami jó messze az ország másik sarkában volt. Szerzett magának munkát, napközben dolgozott este tanult. Nagyon ritkán tudott haza menni. Levélben tartotta a kapcsolatot mindenkivel, de a postafordulta is eltartott két hétig is, ha azonnal írták is a választ.

Szüleinek sikerült ott munkát találni, hiszen az apja tanult ember volt, így oda költöztek ők is.

  Eszter jól tanult, szépen haladt, elég gyorsan letette a különbözeti vizsgáit és beiratkozott esti gimnáziumba. Majd tanárképzőbe. Még nem volt harminc éves mire megkapta tanítói képesítését. Rátalált a szerelem is.

  Elszakadtak egymástól, később mind a kettőjüknek lett családja, de Eszter elvált a férjétől. Egyedül nevelte két gyerekét. John nem vált el, de nem együtt, csak egymás mellett éltek a feleségével, mint két ismeretlen ismerős. Mindketten családban, de lelkükben remeteként.

Mindig szeretettel gondoltak a másikra. Átsírtak rengeteg álmatlanul töltött éjszakát. Egy pici parázs még pislákolt szívük mélyén, nagyobb ünnepen, levelet váltottak, minden jót kívántak egymásnak. De, amíg John felesége élt nem találkoztak. Mikor egyedül maradt ő is, gyerekei kirepültek akkor megkérdezte Esztert, hogy hozzá költözne-e, Eszter igent mondott. Így öregkorukra lett néhány együtt töltött boldog évük.

A sors útjai, tényleg kifürkészhetetlenek lennének?

2019. február 10.

Tiszakécske

Vége.