Kórtörténet

Kórtörténet

Írta: Kovács István

Ezerkilencszázkilencven. Október másodika!

A házon még nem volt tető, mert éppen nem lehetett faanyagot kapni, de a belső vakolást már csinálták. Esős idő lévén a házat fóliával takarták le a beázás ellen. Ám a viharos szél fölszaggatta a fóliát, föl kellett menni, megigazítani és lesúlyozni. Ám a szél megemelte a fóliát és nem lehetett látni hol van ki hagyva a padlásfeljárónak a helye. Így bele sétált, mint egy csapdába a férfi, és lezuhant a pincébe. Próbált fölkelni, de nem tudott. Az ott dolgozó munkások hívták a mentőt.

A mentő eszeveszett sikolyszalagokat eregető szirénával és villogó kék fénnyel száguldva hasította szét az utca csendjét. Egy épülő ház előtt állt meg, ahol már várták, gyorsan ugrott ki belőle a személyzet.

Hol a sérült?

Mi történt?

Ott, lenn a pincében, mutatott a félig kiásott majdani pincelejáró felé egy férfi, aki ott dolgozott a kőműves segédjeként.

A mentősök leugrottak a pincébe.

A sérült a földön hasalt, nagyon komoly fájdalmakkal.

Mi történt?

Mi és hol fáj?

Onnan föntről estem le, a padlástérből.

Onnan ahol a lyuk van a fólián?

Igen.

Hú, van az vagy hat méter magas, állapította meg a mentős.

És mi fáj?

A hátam és az ágyék rész a hasamnál.

Ülőhelyzetben értem földet, a derekamnál a gerincem fáj és ég nagyon, olyan, mint ha parázs lenne rajta, nem tudok megfordulni, hanyatt feküdni, sem fölkelni.

Azt ne is próbálja meg, mondta a mentős!

Az ágyéki részen mit érez?

Ott is mintha parázs égne a hasamon.

Mi történt kérdezte az ott dolgozókat a mentős és közben a társának mondta hozd a vákuumágyat!

Nem tudjuk pontosan, dolgoztunk, arra lettünk figyelmesek, hogy egy nagyot ordít a gazda.

Övé a ház?

Igen, neki építjük.

Közben megérkezett a vákuumágy és óvatosan fordítva a sérültet, elhelyezték alatta az ágyat, összecsatolták és kiszívatták belőle a levegőt.

A sérült azt érezte mintha össze akarnák roppantani, a gerinc sérülése miatt volt szükség a vákuumra.

A kőművesek segítségével ki vitték a pincéből a mentőhöz a férfit.

Addigra a szomszédok oda gyűltek. Az egyik hölgy, aki jól ismerte a férfit és családját, hiszen barátok voltak, és a férfi lányának a hölgy a keresztanyja, megkérdezte mi történt és hová viszik, melyik kórházba, mert értesíti a feleséget.

A honvédba visszük ma az az ügyeletes kórház.

Rögzítették az ágyat, kitették a piros zászlót is, és villogva tovaszáguldottak a sérülttel!

Kalandos út volt, az útról, amin haladtak egy főútra kellett rákanyarodni, egy kamion jött, ami megállt a mentőnek, de mögüle egy személy kocsi úgy vágódott ki, mint egy ágyúgolyó. A sofőr beleállt a fékbe, a sérült érezte, ha nem lenne, lerögzítve kirepülne a szélvédőn. Nem ájult el és látott is mindent a szélvédőn keresztül a régi Nisa mentőből.

Többször megkérdezték útközben, hogy érzi magát. De nem volt semmi olyan baj, ami megállásra kényszerítette volna őket.

Szerencsésen beértek a kórházba, ahol már várták a beteget.

A mentős röviden elmondta az esetet az orvosnak és átadta a beteget.

A férfiról egy betegápoló óvatosan leszedte az összes ruhát, és közben megérkezett a vérvételi személyzet is. Levették a vért, az orvos kérdéseket tett föl, mi és hogyan történt, ivott e. A kórtörténet fölvétele után röntgenre, hasi ultrahangra vitte a guruló ágyon egy betegápoló.

Az orvos, nővérek és a férfiápoló, aki a vizsgálatokra tolta betegét gyorsan szakszerűen dolgoztak, ahogy egy honvédkórháztól elvárható.

Röntgenfelvételek, laborleletek elkészültek. Egy kórteremben helyezték el a férfit. Az ágya fölött volt egy kapaszkodó a felülés könnyítésére, oda egy táblát helyeztek melyre az volt írva „Szájon át etetni tilos”, ezt az esetleges belső sérülések miatt kellett alkalmazni. Ez három napig tartott, addig infulziót kapott. Éhes ugyan nem volt, de ha szomjazott, szólt és a nővér gyorsabbra állította a folyadék sebességét, míg szomjúsága el nem múlt.

Bal sípcsontjáról a bőr lejött valahogy esés közben, óriási seb tátongott a csontot is láttatva. Erről nem tudott a beteg, a főorvosi vizitnél derült ki, jött az orvos csoport megkonzultálni a továbbiakat.

A főorvos átnézte a leleteket és kikérdezte a beteget a történtekről.

Utána tájékoztatta a beteget a sérüléseiről.

Uram önnek egy csigolyája kompressziósan eltörött, ami a földre érés pillanatában akkora nyomást kapott, amitől összeroppant egy csigolyatest, ezért érzi az égő fájdalmat, a szerencséje az, hogy ott már nincs gerincvelő, mert az hamarabb ki lép az alsó végtagok felé, tehát valószínűleg fog tudni járni. De ez majd később derül ki.

Az alhasa azért ég, mert ott a szeméremcsont, ami a nőknél szüléskor tágul, magának négyujjnyira szétszakadt és kissé a csípő ízületek is elmozdultak, de nem sérültek komolyan. Ezután a kollégái véleményét kérte.

Egy orvos javasolta az azonnali műtétet, lemezeléssel hidalják át a gerinctörést, és a medencét is összehúzatva lemezeljék meg.

A Főorvos úr nemet mondott a műtétekre, egyedül a sípcsonton lévő seb összevarrására adott utasítást. 

Az a határozatom, hogy mivel még nagyon fiatal erős szervezet, hiszen el sem ájult, saját magát fogja regenerálni, várunk három hetet és megröntgenezzük, ha szükséges, akkor is ráérünk műteni.

Akkor küldjük haza, feküdni otthon is tud, javasolta a helyettese.

Ekkor újra a beteg felé fordulva megkérdezte a családi helyzetét és lakáskörülményeit.

Három gyerek van otthon egy tizenegy és egy nyolc éves fiú, meg egy hat hónapos kislány, egy szoba-konyhában, ezért építkezünk.

Jó akkor szóba sem jöhet a haza küldés, van a fiatalasszonynak elég dolga nem még egy beteget haza küldeni, itt fog feküdni hat hétig és akkor meglátjuk mi lesz.

Hat hétig feküdt az ágyban.

A legrégebbi beteg volt, néhány nővérnek kedvence, a tanulók nála gyakorolták az ágyazást, fekvőbeteg alól kivenni a lepedőt és alá tenni az újat, mosdatni, ágytálazni. Eleinte szégyellte, de a tehetetlenség miatt tűrnie kellett. Az ínszalagok nyúlása miatt a lábai minduntalan leestek az ágyról, mert nem bírta megtartani, azt is csak néha tették föl a szobatársak, azért is nővért kellett hívnia!

Nem volt rossz beteg, nem hisztizett, nem elégedetlenkedett. Olvasott, keresztrejtvényt fejtett, vagy aludt.

Sokat töprengett, mi lesz, ha lebénul, ki fejezi be a házat, mi lesz a gyerekekkel, de a kórházi ágyból nem sok mindent lehet elintézni. Feleségével megbeszélték, amit tud, megold és majd lesz valahogy.

Hosszú volt a hat hét. Mikor letelt megröntgenezték, a főorvos azt mondta neki nagyon szépen regenerálódott. Kap egy giszkorsetett (egy mellény gipszből) ami nagyon kényelmetlen, de a gerinctörés miatt szükséges, nyaktól ágyékig ért.

És mikor mehetek már haza?

Megkapja, a mellényt két napig köt a gipsz és akkor engedem haza, ha meg tanul járni.

Hát tudok én járni.

Na, majd meglátjuk, ha megköt a gipsz!

Még az nap megkapta a gipszelést, ami szörnyű volt. Az álla alatt volt egy támaszték utána térdig semmi, ott egy másik támaszték, hason fekve egy hidat képezett a két asztal között. Így homorítva tekertek rá először egy vékony vattaréteget majd gézt és egy alátolt lavórból elkezdték gipszel körbe tapasztani, egy sor gipsz egy sor gézbandázs! Borzalmas volt.

Két nap után bejöttek a gipszelők és ki igazították a hónaljnál, a csípőnél a gipszet, hogy a mozgás közben ne dörzsölje ki a testet.

Most már megengedték, hogy fölálljon.

Hát az is egy borzalmas mutatvány volt. Hat hét után az elrenyhült izmok miatt olyan volt a lába, mint ha vajon állna, az ágyat is csak kapaszkodva félóra alatt tudta megkerülni.

De erős akarattal kapaszkodva újra tanulta a járást. Egy hét után tudott önállóan menni a folyosón kapaszkodó nélkül.

Végre haza mehetett. Október másodikától november utolsó hetéig volt kórházban. Az orvosok, nővérek lelkiismeretes munkájukkal segítették a gyógyulását.

A gipszmellényt is hat hétig hordta. Az is keserves mutatvány volt mikor levették és gipsz nélkül kellett megtartania magát, párpercig szédült, de jobban lett és sikerült megállni a saját lábán. Röntgen után főorvos.

A főorvos utolsó szava az volt, mint egy útravaló, uram lehet, hogy majd később elbír vinni egy zsák cementet és semmi baja nem lesz, de lehet, ha egy szép nő után megfordul, ott esik össze, nagyon vigyázzon magára.

Nyolc hónapig tartott mire munkaképes lett, ez idő alatt sokszor volt depresszió közeli állapotban.

 Azóta eltelt több mint huszonnégy év. A fiatal férfi dolgozott, befejezte a házát, fölnevelte a gyerekeit. Maradt a szakmájában, mint lakatos- kovács dolgozott tovább. Sokat gondol a kórházi személyzetre és Istenre, aki a kötőjét tartotta oda, hogy ne legyen halálos a sérülése. Ma, már ahogy az idő múlik felette, egyre nagyobb fájdalmai vannak a gerincében, és a medencéje is fáj. Szakmáját föl kellett adnia. Három éve leszázalékolták, mert nem kap munka alkalmasságit. De él!

2014-12-15

Tiszakécske

De élek és most eljutottam ide, hogy meg tudom írni!

Ma is hálával és tisztelettel gondolok azokra a dolgozókra, akik részt vettek gyógyításomban!