Megkésett randevú

Megkésett randevú

Írta: Kovács István

Éppen munkába igyekezett, délutáni műszakba, mikor rövid csöngetés után egy levél landolt az előszobában.

         Így szokta a postás.

Lehajolt felvette a levelet, ránézett az órára, volt még annyi ideje, hogy megnézze ki írt. A feladó neve nem volt ismerős.

         Uram!

         Ezt a levelet azért küldöm, mert barátnőm két hete rimánkodik a lányának, hogy adja föl, de ő nem akarta.

 Kérem, olvassa el a másik levelet.

         Belenézett a borítékba, volt egy másik boríték is benne egy kisebb, amolyan névnapi kártyához hasonló kis levéllel, kibontotta.

        „Látni szeretnélek!

          Légy szíves mihamarabb fölkeresni! Aláírás, cím.

A név, ismerős volt, mélyet dobbant a szíve. Órájára pillantott, gyorsan zsebre tette a levelet, fölkapta táskáját és elsietett. Húsz perc buszozás a munkahelyig. Leült és töprengett. Már több mint negyven éve nem látta. Igaz nagyon sokat gondolt rá, hol lehet, kivel él, mit csinál… és ha találkoznának?

Megismerné egyáltalán?

Valamikor a tízes éveik elején nagyon szerették egymást, de a tanulás, más környezet, új barátok, és ők elszakadtak egymástól. Arra álmában sem gondolt, hogy a lánynak is eszébe jut néha, de most, hogy látni is akarja, ez örömöt és megdöbbenést egyszerre váltott ki belőle.

Régóta egyedül élt, családja nem volt.

Örült, mert ünnep miatt hosszú hétvége jött és horgászatot tervezett be.

— Horgászat elnapolva, a szerelést bepakolom, sosem lehet tudni alapon és a horgász ruhát a csomagtartóba teszem a biztonság kedvéért — gondolta.

Munkaidőben még volt kis ideje a pihenő alatt újra olvasni a levélkét, és a címet memorizálta.

 Reggel felkelt, borotválkozás, tusolás, öltöny, nyakkendő, virágot útközben valahol vesz!

Az utat körülbelül két és félórára saccolta, ha megáll virágot venni, akkor még délelőtt megérkezik.

Jó tempóban haladt, a reggeli nap szépen sütött, de még nem volt túl meleg, a forgalom gyér, még alszanak, de legalább is pihennek a szabadnapon az emberek.

Az út változatos, gyönyörű tájakon vezetett. Egy helyen gyönyörű virágos rét mellett haladt. A mező tele margarétával és egyéb tarka virágokkal, szebbnél szebb színekben. Azonnal megállt, hiszen a kedvesnek valamikor margaréta volt a kedvence, és az egyéb réti virágok.

Szedett hát egy nagy csokor margarétát, dísznek közé tett pár száll lila színű csillagvirágot és két szarkalábat.

Volt a horgász cucca között zsineg, azzal összekötötte és boldogan indult tovább!

Már nem a kíváncsiság hajtotta, hanem az öröm, és azon sem töprengett, mit fog neki mondani.

Majd ami a szájára jön.

Már nem lehet olyan suta, buta, mint kamaszon az első csóknál — gondolta.

De a kisördög minduntalan előjött: Miért akar ennyi idő után látni?

Megérkezett a városba. A GPS rossz helyre vitte, így kérdezősködött és a harmadik ember már pontosan meg tudta mondani hol kell lekanyarodni az utcába!

Rossz érzés fogta el.

A házszámokat figyelve, ahová mennie kellett több autó állt, és nem éppen lakodalmi hangulatot sugárzott az utcán lévő emberek arca.

Elővette mezei csokrát és indult a házba. Mivel minden ajtó tárva volt és jöttek-mentek az emberek, ő is bement.

Egy, az előszobában ácsorgó férfitől megkérdezte, hol van, akit keres.

A férfi a szobába mutatott, ott van.

Megfordult, a megdöbbenéstől megint hatalmast dobbant a szíve, és gyökeret vert a lába. Legszívesebben üvöltött volna, de nem tehette.

Bement.

A szobában, egy koporsóban feküdt a kedves. Krémszínű kosztüm volt rajta, ugyanolyan színű cipő. Mint aki egy esti szórakozásra indulna, csak míg párja elkészül, ledőlt pihenni kicsit. Szeme lecsukva. Kezei mell alatt nyugodtak.

A férfi nem szólt semmit, odalépett, a csokrot a nő mellére helyezte és homlokon csókolta, kézfejével megsimította az arcát.

Lehajtott fejjel nézte és halkan beszélni kezdett. Valami versszerűt motyogott.

    Valamit, még akkor

    Mondani akart

    De csak álltam ott zavarban.

    Azóta is Te voltál minden vágyam

    Titkos gondolatom,

    Hiányod fájt mindig

    Nagyon!

    Egy szó, s a neved

    Ráégett a nyelvemre,

    Mi naponta többször,

    Elhangzott, rebegve.

 Egy erélyes, de szomorú hang billentette ki mondókájából.

— Jó napot, ön kicsoda, uram?

— Én? Csak egy fiú az utcából!

— Milyen utcából?

— Egy bizonyos utcából! És önben kit tisztelhetek?

— Én a lánya vagyok az elhunytnak.

— Szóval ön… Ön nem küldte el a levelet? Tudja, ön nem érdemelte meg az anyját, nem teljesítette a jelek szerint az utolsó kívánságát, és még azt sem tudják mi a kedvenc virága. Hiszen egyetlen szál margarétát sem láttam sehol!

— Akkor azt a csokrot maga tette oda az anyámra?!

— Igen! És ha egy picit is tiszteli az emlékét, otthagyja.

A férfi még egy pillantást vetett az elhunytra és egy aranyos kislányt látott ott, amitől eleredtek a könnyei, míg kiment a házból.

Mivel a jelenetnek már sok tanúja volt, a lány zavarba jött, a margarétacsokorhoz nem nyúlt, szólt, hogy lezárhatják a koporsót.

A férfi az autója felé indult, tele volt a szíve keserűséggel. Az az édes kislány már végleg távozott az életéből — erre gondolt, amikor valaki utána szólt!

— Uram, uram!

Visszanézett, egy korabeli hölgy szólította meg.

— Uram, én küldtem a levelet, a barátnője vagyok, ez még az öné! — nyújtott át egy fényképet. — Ez volt a kezében, mikor végleg lecsukta a szemét. Nagyon sokat emlegette önt! És várta, hogy egyszer még az életben találkoznak. „Csak egyszer láthatnám még”, ezt mondogatta.

A képen két kis gyermek ölelte egymást, egy barna hajú, huncut szemű lányka és egy szerény, mosolygós kisfiú.

A temetést messziről nézte, nem akart a családdal, a gyászolókkal konfliktusba kerülni. Mikor elment mindenki, odament a sírhoz. Öreg este lett, mire mindent elmondott, néha sírva néha mosolyogva idézte föl közös emlékeiket. De végre beszélhetett vele, nyugodtan, őszintén, ahogy még senkivel

            Ahogy mindig is akart!

 De ez a randevú már nagyon megkésett!

 2014-08-19

Tiszakécske