Megkésett
randevú
Írta: Kovács
István
Éppen munkába igyekezett, délutáni
műszakba, mikor rövid csöngetés után egy levél landolt az előszobában.
Így szokta a postás.
Lehajolt felvette a levelet,
ránézett az órára, volt még annyi ideje, hogy megnézze ki írt. A feladó neve
nem volt ismerős.
Uram!
Ezt
a levelet azért küldöm, mert barátnőm két hete rimánkodik a lányának, hogy adja
föl, de ő nem akarta.
Kérem, olvassa el a másik levelet.
Belenézett a borítékba, volt egy másik
boríték is benne egy kisebb, amolyan névnapi kártyához hasonló kis levéllel,
kibontotta.
„Látni
szeretnélek!
Légy
szíves mihamarabb fölkeresni! Aláírás, cím.
A név, ismerős
volt, mélyet dobbant a szíve. Órájára pillantott, gyorsan zsebre tette a
levelet, fölkapta táskáját és elsietett. Húsz perc buszozás a munkahelyig.
Leült és töprengett. Már több mint negyven éve nem látta. Igaz nagyon sokat
gondolt rá, hol lehet, kivel él, mit csinál… és ha találkoznának?
Megismerné
egyáltalán?
Valamikor a
tízes éveik elején nagyon szerették egymást, de a tanulás, más környezet, új
barátok, és ők elszakadtak egymástól. Arra álmában sem gondolt, hogy a lánynak
is eszébe jut néha, de most, hogy látni is akarja, ez örömöt és megdöbbenést
egyszerre váltott ki belőle.
Régóta egyedül
élt, családja nem volt.
Örült, mert
ünnep miatt hosszú hétvége jött és horgászatot tervezett be.
— Horgászat
elnapolva, a szerelést bepakolom, sosem lehet tudni alapon és a horgász ruhát a
csomagtartóba teszem a biztonság kedvéért — gondolta.
Munkaidőben még
volt kis ideje a pihenő alatt újra olvasni a levélkét, és a címet memorizálta.
Reggel felkelt, borotválkozás,
tusolás, öltöny, nyakkendő, virágot útközben valahol vesz!
Az utat
körülbelül két és félórára saccolta, ha megáll virágot venni, akkor még
délelőtt megérkezik.
Jó tempóban
haladt, a reggeli nap szépen sütött, de még nem volt túl meleg, a forgalom
gyér, még alszanak, de legalább is pihennek a szabadnapon az emberek.
Az út
változatos, gyönyörű tájakon vezetett. Egy helyen gyönyörű virágos rét mellett
haladt. A mező tele margarétával és egyéb tarka virágokkal, szebbnél szebb
színekben. Azonnal megállt, hiszen a kedvesnek valamikor margaréta volt a
kedvence, és az egyéb réti virágok.
Szedett hát egy
nagy csokor margarétát, dísznek közé tett pár száll lila színű csillagvirágot
és két szarkalábat.
Volt a horgász
cucca között zsineg, azzal összekötötte és boldogan indult tovább!
Már nem a
kíváncsiság hajtotta, hanem az öröm, és azon sem töprengett, mit fog neki mondani.
Majd ami a
szájára jön.
Már nem lehet
olyan suta, buta, mint kamaszon az első csóknál — gondolta.
De a kisördög
minduntalan előjött: Miért akar ennyi idő után látni?
Megérkezett a
városba. A GPS rossz helyre vitte, így kérdezősködött és a harmadik ember már
pontosan meg tudta mondani hol kell lekanyarodni az utcába!
Rossz érzés
fogta el.
A házszámokat
figyelve, ahová mennie kellett több autó állt, és nem éppen lakodalmi
hangulatot sugárzott az utcán lévő emberek arca.
Elővette mezei
csokrát és indult a házba. Mivel minden ajtó tárva volt és jöttek-mentek az
emberek, ő is bement.
Egy, az
előszobában ácsorgó férfitől megkérdezte, hol van, akit keres.
A férfi a
szobába mutatott, ott van.
Megfordult, a
megdöbbenéstől megint hatalmast dobbant a szíve, és gyökeret vert a lába.
Legszívesebben üvöltött volna, de nem tehette.
Bement.
A szobában, egy
koporsóban feküdt a kedves. Krémszínű kosztüm volt rajta, ugyanolyan színű
cipő. Mint aki egy esti szórakozásra indulna, csak míg párja elkészül, ledőlt
pihenni kicsit. Szeme lecsukva. Kezei mell alatt nyugodtak.
A férfi nem
szólt semmit, odalépett, a csokrot a nő mellére helyezte és homlokon csókolta,
kézfejével megsimította az arcát.
Lehajtott
fejjel nézte és halkan beszélni kezdett. Valami versszerűt motyogott.
Valamit, még akkor
Mondani akart
De csak álltam ott zavarban.
Azóta is Te voltál minden vágyam
Titkos gondolatom,
Hiányod fájt mindig
Nagyon!
Egy szó, s a neved
Ráégett a nyelvemre,
Mi naponta többször,
Elhangzott, rebegve.
Egy erélyes, de szomorú hang
billentette ki mondókájából.
— Jó napot, ön
kicsoda, uram?
— Én? Csak egy
fiú az utcából!
— Milyen
utcából?
— Egy bizonyos
utcából! És önben kit tisztelhetek?
— Én a lánya
vagyok az elhunytnak.
— Szóval ön… Ön
nem küldte el a levelet? Tudja, ön nem érdemelte meg az anyját, nem
teljesítette a jelek szerint az utolsó kívánságát, és még azt sem tudják mi a
kedvenc virága. Hiszen egyetlen szál margarétát sem láttam sehol!
— Akkor azt a
csokrot maga tette oda az anyámra?!
— Igen! És ha
egy picit is tiszteli az emlékét, otthagyja.
A férfi még egy
pillantást vetett az elhunytra és egy aranyos kislányt látott ott, amitől
eleredtek a könnyei, míg kiment a házból.
Mivel a
jelenetnek már sok tanúja volt, a lány zavarba jött, a margarétacsokorhoz nem
nyúlt, szólt, hogy lezárhatják a koporsót.
A férfi az
autója felé indult, tele volt a szíve keserűséggel. Az az édes kislány már
végleg távozott az életéből — erre gondolt, amikor valaki utána szólt!
— Uram, uram!
Visszanézett,
egy korabeli hölgy szólította meg.
— Uram, én
küldtem a levelet, a barátnője vagyok, ez még az öné! — nyújtott át egy
fényképet. — Ez volt a kezében, mikor végleg lecsukta a szemét. Nagyon sokat
emlegette önt! És várta, hogy egyszer még az életben találkoznak. „Csak egyszer
láthatnám még”, ezt mondogatta.
A képen két kis
gyermek ölelte egymást, egy barna hajú, huncut szemű lányka és egy szerény,
mosolygós kisfiú.
A temetést messziről nézte, nem
akart a családdal, a gyászolókkal konfliktusba kerülni. Mikor elment mindenki,
odament a sírhoz. Öreg este lett, mire mindent elmondott, néha sírva néha
mosolyogva idézte föl közös emlékeiket. De végre beszélhetett vele, nyugodtan,
őszintén, ahogy még senkivel
Ahogy mindig is akart!
De ez a randevú már nagyon megkésett!
2014-08-19
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése