A pad és a szél

A pad és a szél

Írta: Kovács L István

A három domb egy kis tavat rejtett, aminek területe alig volt több mint egy félhold és széles sávban egy füves sétányt ölelt magához.  Körülötte pedig régen, ki tudja ki által és milyen megfontolásból, telepített kis arborétum szerű erdő, mely nagyon sokféle fából, bokorból tevődött össze.  

A nyár, már az ősz vállára hajtotta fejét, ezért ahány fa, bokor van, mind más színű köntöst vett magára, hogy megszínesítse utolsó napjait, mielőtt álomba szenderül, a tavaszi megújulás előtt.

A sétány szélén a fák árnyékában egy pad álldogált árván magára hagyva, és egy szeleburdi szél gyerekkel beszélgetett, aki abban lelte örömét, hogy a pad lécei között bujkálva dudorászott, és néha letépett egy-egy levelet a fák valamelyikéről.

  Nézd csak szél gyerek, milyen szép a tó, milyen sima, és szépen tükröződik az ég, és a sás csomó benne.

A szél gyerek nevetve mondta nem is olyan sima, és már szaladt is végig szántotta a víz tükrét, fodros felületet hagyva maga után.

  De haszontalan vagy, szólt a pad. A szép tarka leveleket is letépkeded, miért?

Úgyis lehullnak maguktól is, csak segítek nekik.

  Kérlek szépen, ne segíts nekik, hadd élvezzék még a nap melegét és hadd színesítsék a tájat. Meg tudod olyan melegség árad belőlük, szeretem őket.

Akkor mit csináljak?

Kérdezte, és leült a padra, a lábát lóbálva, mert egy percig nem tudott nyugodtan ülni.

  Hallgass mesét. Mondta a pad és azonnal elkezdett mesélni.

   Tudod, mikor megérkezik a tavasz, mennyi ifjú szerelmes jár ide, és hogy fáj olyankor a hátam, mert éles, hegyes eszközökkel a nevüket vésik a támlám hátuljára, közben jókat nevetnek.

De a nyarat szeretem nagyon, mindig ide hoz a testvére egy kis fiút, aki nem tud járni és nem tudja úgy lóbálni a lábát, mint te, pedig nagyon szeretné, és szeretne a partra menni, etetni a kacsákat, ám ilyen lógó, semmire nem jó lábakkal nem lehet.

Akkor meg minek jön ide, és hogy jön, ha nem jó a lába, és rossz lábbal mit tud itt csinálni?

Kérdezte értetlenül a szél és megint áttornászta magát a lécek között.

  Hiába járod a világot, ilyen buta vagy, szét sem nézel, amerre jársz, hogy mi kerül az utadba?

Látod, én itt állok és milyen sok élményem volt és lesz is, ha baj nem ér.

Van, egy alkalmatosság kerekesszéknek hívják, hasonlít rám, csak keskenyebb és van két óriási kereke hátul, és két kicsi elől. Azon tolja ide a testvére, átülteti rám, és beszélgetnek, mi lesz, ha meggyógyul a lába, hová mennek sétálni. És mesét olvas neki, mindig hoznak egy könyvet is, a testvér azt mondta, hogy az neki az iskolában kötelező olvasmány, így olyan, mintha mind a ketten, és én is elolvasnám. Nagyon jó móka. Érdekes könyvek voltak.  Az egyik valami Tüskés, vagy Tüske várról szólt, a másik meg Tamás nevű bácsi kunyhójáról.

De megkezdődött az iskola, és csak hétvégén jöttek mikor több idő volt, de tavaszig már nem jönnek.

A rossz lábú fiút kórházba vitték, megpróbálják rendbe tenni a lábát. A testvére iskolába jár, és hétvégén a kórházba megy olvasni az öccsének. Tudod Te kis szeleburdi, nagyon szeretik egymást, jobban, mint azok, akik összevésik a hátamat.

Szerencse hogy nincsenek könnyeim, sokat sírtam volna miattuk, szeretem őket.

 Hát, te pad, most az én kedvemet elrontottad el, nincs kedvem bújócskázni a léceid között.

Mondta a szél gyerek, köszönés nélkül ugrott föl, és elrohant a mihaszna, de előtte még jól belekapaszkodott néhány színes levélbe és lerántotta őket a fáról, betakarva velük a padot.

2017. szeptember 16.

Tiszakécske