Ki tudja hol

Ki tudja hol

Írta: Kovács L István

Hátra tett kézzel sétálok, ki tudja hol,

átlátszó lettem, vagy tán láthatatlan.

Az ősz deresre szitálta fejem,

s már nincs mire vigyáznom, üres a zsebem.

Csak sétálok, nézelődöm, hogy nyüzsög minden,

mellettem rohan az élet, már nem állom a várost.

Mintha oszlop lennék, kuka, vagy utcabútor,

senki nem lát és legjobb lenne, ha eltűnnék az útból.

Félre állok, nézem a rohanást, az embereket,

próbálom kitalálni, vajon ki, kilehet és hová siet,

senki nem mosolyog, nem biccent, nem köszön senkinek.

Kiáltanék nekik:

 Hé, emberek!  De hallgatok, félek, megijednének.

Két öreg hölgy beszélgetve áll a járda közepén,

senki nem látja őket, az utca részei, mint én,

apró mozdulat, félfordulat és  kikerüli őket mindenki.

Oszlop volt, tábla vagy ember, 

már nem tudják, csak nem akartak neki menni.

Már nem állom a város forgatagát, arctalanságát,

teher lettünk egymásnak, átláthatatlan, megfoghatatlan.

Hátra tett kézzel sétálok, ki tudja hol,

keresem  a várost, benne keresem az embert,

de, nem látok mást,  arctalan, szomorú szürke tengert.

2017. szeptember 3.

Tiszakécske