Karácsonyi
élmény (Novella)
Írta: Kovács L István
Most, hogy nyugdíjas, minden
más lett.
A városból falura
költözött, miután egyedül maradt.
Egy takaros kis házat
vett, olyat, amilyenre mindig is vágyott.
Rendbe tette a lakást,
az udvart, és lassan eljött a tél, amit meg kell tanulni túlélni.
Karácsony reggelén arra eszmélt, hogy még
nincs fenyőfája. Azt gondolta, hogy elvégezi reggeli feladatait, aztán elmegy a
közeli erdőbe, hoz egy kisebb fát, vagy legalább egy ágat, csak úgy jelképnek,
és az illata miatt.
A városban mindig volt
karácsonyfa a szobában, a felesége ragaszkodott hozzá.
Csípős hideg volt, vastag hóbunda borította
a tájat, így hát ő is jól felöltözött. Vastag nadrágot, pulóvert és bokszolt
bakancsot vett magára, át ne fázzon a fagyban. A kamrában derékszíjára
akasztott egy ágvágó fűrészt, és a hosszú nyelű fokosra, mint egy sétabotra
támaszkodva indult útnak. Nem sietett, élvezte a hideg, tiszta levegőt, a hó
ropogását talpa alatt, és a mély csendet. A nap nem szikrázott, sápadtan törte
át a szürke felhőket. Az erdő szélére érve megállt. Ámulva nézte a bokrokon
maradt pókhálókat, amint a fagyos pára csodálatos csipkét vert rájuk.
Eltűnődött, vajon aki a hálót szőtte, hol lehet most. Él-e, van-e meleg
kuckója, vagy didereg a fagyhalál torkában...
Kicsit beljebb a vadrózsabokor égő-piros
bogyóit csodálta meg, ahogy kimosolyogtak a fehér hó alól. Néhányat megevett,
és nagyon finomnak találta. Eszébe juttatta, hogy tavasszal virágba borul a
bokor, és megannyi vidám madár ugrál, röpköd az ágak között. Most azonban egy
árva toll nem sok, annyi sem volt sehol, nemhogy madár.
Gyönyörű az erdő! Mindenféle fa van itt,
barna törzsű tölgy, fehér bükk és nyír, hársak, kőrisek, közöttük elszórtan
kisebb-nagyobb fenyők. Levél, csak az örökzöldeken volt. Hosszú tűlevelek az
erdei fenyőn, és rövidebbek az ezüstfenyőkön.
Az ezüstfenyők nem
véletlen kerültek ide. Jó érzésű emberek ültették ki karácsony után a
gyökeresen vásárolt kicsi örökzöldeket. Követendő cselekedet.
Állt egy tölgymatuzsálem előtt, nézte
emberderéknyi ágait, ahogy kanyarogva nyúlnak, hol oldalazva, hol az ég felé,
kopaszon, görcsösen, mintha a felhőkbe akarnának megkapaszkodni. Ki tervezi
vajon, és milyen módszerrel az ágak formáját, kacskaringóinak ívét, mikor,
merre és meddig hajoljon, vagy változtassa meg addigi irányát. Gondolkodott,
hová és miért tűnik el a lombja az egyik fajnak, és miért nem a másiknak.
Hogyan éli föl a levelében felhalmozott energiát, amitől, ha le is hullik a
levél, a fa mégis túléli a telet, és tavaszra újra kihajt..
Milyen érdekes -
gondolta -, hogy természetesnek veszünk mindent magunk körül. Látjuk a
természetfilmben a dolgokat, de ott a helyszínen járva derül ki, hogy szinte
semmit nem tudunk róla, amíg nem tapasztaljuk meg a valóság csodáit.
Hol vannak ilyenkor az
apró lények, mik tavasszal elárasztják a világot? Hol vannak a madarak, melyek
nem költözők, de mégsem látni, hallani őket. A mókus, ki máskor vidáman ugrál
ágról-ágra, vajon nem fagy-e meg az odújában? Rejtélyek sora.
Már órák óta sétált. Azokban a csodákban is
gyönyörködött, melyeket most a szem nem láthat. Nincs üde, vagy haragoszöld,
tarka virágok nem táncolnak a szélben, hiába fütyül oly szépen a pőre ágak
között. Az ősz tarkaságát már régen csillogó hó fedi, most ez ejti rabul az
embert. A bodzabokor őriz még néhány tányérnyi lila bogyót, hátha mégis erre
téved egy éhes madár, akit vendégként fogadhat, gyümölcsével kínálhat.
Lépteire egy bokor
alatti elszáradt fűcsomóból fácánkakas röppent fel, hangosan méltatlankodott,
hogy megzavarta pihenését, pedig észre sem vette volna, ha tovább lapul
rejtekén. Tehát mégis van élet e holtnak tűnő csendben, ha valaki figyel,
tapasztalhatja, hogy az élet moccan, rebben.
Távolabb néhány őz figyelt bizalmatlanul,
majd egy iramodással messzire futott. Ekkor már fátyolosodni kezdett a kép,
lassú lépteivel köd ereszkedett a tájra. Még egyszer szétnézett maga körül,
mélyen beszívta az erdő és a csend hűvös, tiszta illatát, aztán visszaindult.
Nem sietett most sem, más úton ment, újabb csodákkal töltődni. A látvány
sejtelmesen tűnt elő a ködből, mint a menyasszony, mikor föllebbenti fátylát.
Kikerülhetetlenül útját állta a hosszan elnyúló kökénybokrok csoportja. Szép,
sötétkékre érett gyümölcseiből szedett egy maréknyit. Édesen-fanyar íze jólesőn
omlott szét nyelve hegyén. Fájó szívvel átszakított két pókháló-csipkét, mert
akadályozták lépteit. Szépek voltak, sajnálta őket. Hazaért, eltette a fűrészt,
a fokost. Hideg volt, begyújtott a kályhába és készített egy forró teát. A
zamatos italt kortyolgatva gondolt az erdőre, így sétált tovább.
Mosolyogva, félhangosan, csak úgy magának
mondta:
- Nem hoztam fát, sem
gallyat...
Jó helyen vannak ott,
ahol vannak, ettől szebb karácsonyt a szobában úgy sem adtak volna.
Nézte a kályha
szellőzőnyílásán át a lángok buja táncát. Messze a téli erdő mélyén járt, ahol
még hó fedett mindent, de valahol mélyen egy újabb kikeletre készül a nagy idő.
A fákon, bokrokon mozdulnak majd a rügyek, a hó alatt fű motoz, hiába sóhajt
ködöt az éjjel. A fácán már visszaült rejtekébe, a mókusnak is van puha, meleg
fészke. Valahol lenn a mélyben talán a pocok is most vacsorál, de mit csinál,
hol telel most a szarvasbogár?
Még tovább kergették egymást gondolatai, de
aztán hirtelen álom ült a szemére.
Örült, hogy fa nélkül
tért meg, magára húzott egy pokrócot és mosolyogva aludt el foteljában.
2017. december 15.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése