Szeretet
palota
Írta:
Kovács L István
Lassan emészti az idő,
reped, hullik a
vakolat,
a kerítést marja a
rozsda,
mégis ez a legszebb
palota.
A kaput vén körtefa
őrzi,
dédapám ültette száz
éve már,
lassan száradó törzse
jelzi,
ágain mászott néhány
korosztály.
Terebélyes lombjával,
kecskelábú asztalt
rejtett,
mellette pad, rajta jó
bor,
vendégszerető
embereket sejtet.
Itt született
nagyapám, apám,
először itt sírtam föl
én is.
Ma már más idők
járnak,
se híre, se hamva a
nagycsaládnak.
Kecskelábú asztalt
hányan ülték körbe,
nem is tudom
megszámolni,
pedig vendég most nem
is jött be.
Csak mi voltunk ott
négyen.
Nagypapák, apák, fiúk,
és unoka,
nagymamák, anyák,
menyek,
és kitudja hány rokon
gyerek.
itt ölelés várta őket
és szeretet.
Ez volt a kincsük, a
palota az élet,
de most legnagyobb úr
az enyészet.
Szétrepült a család,
kitudja hova,
enyészik a szeretet, s
vele a palota.
Elhagyott szülők,
elidegenedett testvérek,
unokák nem ismerik a
nagymamát.
A kemence kihűlt nem
sül benne kalács,
nem ültet senki a dédunokának körtefát.
2019. február 12.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése