Örök
csend
Írta: Kovács L István
Megsimította
bajuszát, fölemelte lehajtott fejét,
följebb
tolta kalapját ne takarja szemét.
Egyenes
ember volt, nyílt, őszinte,
szerette,
ha bárkinek belenézhet a szemébe.
Ő is
bátran megmutatta magát, nem voltak titkai,
legalábbis
nem olyanok, amiért fejet kell hajtani.
Homlokára
az élet-eke mély barázdákat szántott,
tiszta,
csillogó szeme már oly sok mindent látott.
Megtörte
hitét a borzalmas háború heve,
hallgatag
lett, nem hagyta el ajkát mese.
Nem volt
beszámoló, nem mesélt legendát,
gyászolt
a lelke, ott maradt sok- sok jó barát.
Harc
utáni újjáépítéstől kérges lett a keze,
de
sohasem lett kérges, fásult a szíve.
Mégis a lelkét valami nagyon nyomja,
mivé lett
az Ő szép, szeretett hona.
Eltelt
rajta már kilencven hosszú esztendő,
szomorú,
mert sötét kép előtte a jövendő.
Nem
tanultak semmit a múltból az emberek,
marják
egymást min koncért a kóborló ebek.
Megsimította
bajuszát, lehajtotta fejét,
lehúzta
kalapját, ne lássák gyöngyöző szemét.
Ültében
még lökött kettőt a hintaszéken,
körül
vette az örök csend, elaludt szépen.
2019.
június 15.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése