Föld sirató

 

Föld sirató

Írta: Királdi-Kovács István

 

Halványszürke felhők, torlódnak egymásra,

egyre sötétebben, zordabban zihálva,

szél tépi a fákat, az eső ablakot ver,

ma a Föld sírva, zokogva ünnepel.

 

Van, hol a Tavasz virágot bont,

máshol a Nap égető nyilakat ont,

de valahol bomba és lánctalp hasít sebeket,

a kiömlő vér öntözi a kerteket.

 

A földtekén mindenki békére vár,

mégis emberkéztől arat a halál,

ki a saját népének nem biztosít jólétet,

az indul leigázni, elpusztítani  más népet.

 

Egyre mélyebb, sötétebb a félelem verme,

nem érzi, nem érti művét az emberi elme,

szürkefelhők gyűlnek ember és Föld felett,

ad-e gyógyírt az idő, begyógyulnak-e a sebek?

 

Talán a Föld flórát terít saját sebeire,

hogy, ami az övé sérülten is visszavegye.

De az ember évezredek óta irt egyéneket, népeket,

nem tanul, már nem érdemli meg az életet.

 

2022. 04. 22.

Tiszakécske.