Minden út...

 

Minden út…

Írta: Királdi-Kovács István

 

Egyszer véget ér minden út,

mindegy ki merre indul, hová jut,

elesünk, felállunk,  újra elesünk,

mielőtt a végállomáshoz érkezünk.

 

Nem érnek el senkit a kinyújtott kezek,

nem sírnak, csak könnyeznek a szemek.

Az otthonban, vajh’, mit rejtenek a falak,

repülnek-e ott is szitkok, becstelen szavak?

 

Hazának hívják, mégis periférián tart,

szembe állít családot, öreget, fiatalt,

a másiknak szépen hangzó otthon a neve,

ha lehet, soha ne költözz bele.

 

Fala foltokban mállik, eszi a penész,

áporodott, nehéz a levegő ahová bemész,

piszkos és nem nyílik az ablak,

sugarai nem tévednek be, a Napnak.

 

Némelyik gyűjtőhely az utolsó méterekre,

benne az emberi méltóság térdre esve,

a szociális munkás szélmalmokkal harcol,

levelet ír, égre kiált, hiába felszínt sem karcol.

 

Mert oly kemény az arc, mint edzett üveg,

rezzenetlen, a gyémánt sem karcolja meg,

pöffeszkedik a gőg, egyre magasabbra tör,

a bárgyú vigyor nem mosoly, hazudik a tükör.

 

Valaki mondja meg mi a boldogság,

ha létezik igaz, mire jó a hamisság,

a szemekben mitől tompul el a fény,

s miért nem ragyog, ha felhőtlen az ég?

 

Minden út véget ér egyszer…

 

2022. 04. 28.

Tiszakécske.