Kivárás

 

Kivárás

Írta: Királdi-Kovács István

 

Volt, hogy szóltam, halkan, emberül,

hangosabban is, mert néha az ember ingerül,

aztán kiáltottam, hátha meghallják legfelül.

 

Volt mi pusztába hullott, más telibe talált,

a hideg, s melegzuhany majdnem felzabált,

és valaki homlokomra tetoválta a halált.

 

Nem, tudom élek-e, vagy már ez a végzet,

marcangoló fizikai fájdalmat még érzek,

de lelkem sírja lehet-e ettől mélyebb?

 

Ha az ellent tűvel szúrtam, tőrrel adták vissza,

néha sajátjaimat intettem orrukra koppintva,

és mindkettő kinevet, mikor e föld véremet issza.

 

Ha ezt szánta sorsom, nem bánom, legyen,

de nem kell sír, maradjak örök jeltelen,

hogy koszorút rá, arra méltatlan tegyen.

 

De, fel nem adom, kivárok csendben,

míg szívem dobban, vér folyik ereimben:

a szabadság eszmélyét tovább viszem.

 

2022. 04. 06.

Tiszakécske.