Fejem alatt két kezem

 

Fejem alatt két kezem  

Írta: Királdi-Kovács István

 

Fejem alatt két kezem, a messzeségbe révedem,

fakuló képek, poros emlékek között lépkedem,

és a lelkem hirtelen egy erős marok ragadja meg,

régi időkből feltörő emlékezet.

 

Jártam a centeri, -mercsei tetőn, őrhegyen, vőgyön,

gazdátlan, elhagyott, elcsapott, gazos fődön,

kora nyár van, éget a Nap, bennem sok őszi gondolat,

itt egykoron serény emberek fogták kézen a gondokat.

 

A hegyről nézem az átpingált, kopaszodó világot,

a tarka színekből itt már az Ősz szedi a vámot,

szedi a vámot, közben ontja a Nyár, a Nap aranyát,

a kapa, az izzadság, az eső, a napfény, ízét, zamatát.

 

Reggelente hűvös szelek tisztogatják a levegőt,

a hegy oldalába mélyen vájt pincesor előtt,

égő venyige, avar, hordó kén illatát viszi messze,

bográcsnyi vereslé habzik, hús rotyog benne.

 

Szomjas ember mustot ízlel, végig kóstolja a sort,

találgatja melyik forrja ki magából a legjobb bort.

A gazda dolgozik serényen, ég a munka a kezében,

később érő szőlő szüretjéhez készülődik éppen.

 

A pincegádorban két kád cefre várja sorsát,

a napokban azt is ízletes nedűvé finomítják,

néhány hasas üveg mosásra vár, sok a munka vele,

 úgy számít, körte, és szilvapálinkát tesz majd tele.

 

Szép az őszi tarkaság, nekem nem az elmúlás jele,

a beérett munka bére, és valami újnak a kezdete,

megágyazni a jövőnek, csendben elvetni a magot,

erőt gyűjteni a jövendőre, pihenni egy nagyot….

 

2022. 05. 23.

Tiszakécske.