Mesélő csend

 

Mesélő csend

Írta: Királdi-Kovács István

 

Hideg csend hömpölyög a domboldalon,

nagy pelyhekben hull a hó, reszketnek a fák.

Kicsit motoz a szél, de madár sehol nem jár,

csak az ember bújik elő néha fűtött rejtekéből,

ha tüzelője fogytán, vagy apró jószágot lát el.

A tyúkok óvatosan szemlélődnek az ajtórésen,

nem láttak még ilyet, nem éltek az elmúlt télen.

Öreg kuvasz remegve nagyot ásít a tornácon,

üdvözlő vakkantása nem, csak halk morgása hallik,

fejét visszahajtja lábára, s tovább alszik.

Nincs kitől, mitől óvni, védeni a tanyát,

nagy a hó karcol a hideg, meghúzza magát,

még az ártó, és rosszgondolat, is bennszakad.

Az eresz alatt dércsipke lebeg, őszi maradék,

szorgos takács még az ősszel fonta oda,

csapdának szánta, benne maradék vacsora,

másik végen fecskefészek tátong üresen,

lakóira vár, jönnek is majd, csak jobb idő legyen.

Esteledik, a hold sáppadtan, fáradtan pislog,

a szél is elült, még sűrűbb, nehezebb a csend,

mára már minden- minden elpihen.

Csak a fagy dolgozik egész éjjel serényen,

s reggelre, mindenen zúzmara csillan fehéren.

 

2022. 05. 19.

Tiszakécske.

 

Ősz Zoltán azonos című képe nyomán.