Koldusok

Koldusok

Írta: Kovács István

Padon ült, őszhaját szakállával kócolja a szél,

Reszkető kezét némán nyújtja felém,

Nem szól, de a remény, csillog könnyes szemén,

Várja, hogy valamit majd adok,

De zsebeimben hiába kutatok,

Nincs, nálam semmi mit neki adhatok.

Szívemben már tátong a kétségbe esés,

De átfut rajtam egy kis remegés,

Hisz van karomban számtalan ölelés,

S van a számban kimondatlan szép szó.

Ez mind-mind neki adható.

S szégyenkezve, szemlesütve szólok:

Szegény vagyok, mint a templom egere,

De barátom gyere a keblemre,

Adok neked egy forró ölelést,

S kezedben megfogom a remegést.

Ódzkodna szegény!

Ne piszkos a ruhám.

Nem érdekel, mondom, de a szíved tiszta,

És már ott is van a karjaimba.

Könnyezünk, de összeér szívünk,

Összeforrtunk, együtt lüktetünk.

Remegő ajakkal mondom,

Látod barátom,

A szeretet a legnagyobb adomány a világon.

És leülök mellé a padra,

Mond el, hogy jutottál koldusbotra?

S Ő csak mondja, mesél nekem,

Közben azon töröm fejem,

Hogy holnap is itt a helyem,

Hisz koldus vagyok Én is,

A szeretet koldusa!

2014-11-02

Tiszakécske