Erdei idill

Erdei idill

Írta: Kovács L István

Párát lehel a frissen hullt rozsdás avar,

a tejszínű köd szarvas csordát takar,

fején királyi dísszel őrzi háremét a bika,

szeme körbe jár,figyelme nem lankad soha.

Robusztus termete tiszteletet parancsol,

jobb távolságot tartani a félelmetes agancstól.

Félénk, rejtőzködő, jámbor állat volna,

ha ősz időben a vére fel nem forrna.

De, már csak néhány ifjú bőg, csendesedik a láz,

még akadhat kihívó, még tart az őszi nász,

a tehén csapat nyugodt, már nem forr a vére,

csak néhány ünő érik egy kicsit késve.

De a hárem őre, jogát nem adja fel,

nem csak szemével, szimatával is figyel,

és, ha megérzi a várva várt illatot,

nem késlelteti  tovább a légyottot.

Ha a hajnalok, már deret szitálnak,

elfogyott a dolga minden bikának,

meghúzódnak az erdő sötét mélyében,

élnek mint a remeték, csendes békében.

2017. augusztus 30.

Tiszakécske

Kép: László Urbán (részlet)

Miénk a csend

Miénk a csend

Írta: Kovács L István

Hívogat a messzeség,

hívogat a szikrázó, csupa kék,

hol nyugalom ring a tavon,  

és puhán ölel át karom.

Jó éjszakát, halkan súgom,

homlokodra lehelem csókom,

lágyan ringunk az éj csónakján,

és finoman legyez egy fűzfaág...

Itt miénk a csend, egy távoli világ,

miénk a remény, hogy egyszer talán,

és miénk egy képzelt gyönyörű pillanat,

ami, majd ébredés után megmarad.

2017. augusztus 30.

Tiszakécske　

Talán holnap

Talán holnap

Írta: Kovács L István

Látod az arcát, és a kezét,

keményre cserzette az élet,

de szíve lágy, gyümölcsé érett.

Kínál, adná utolsó falatot,

csak tölts vele egy percet ott,

ott a kiskapunál vedd el, amit ad,

egy köszönömmel, lelkét simogasd.

Szemén örökké harmat ül,

emlékeivel maradt egyedül.

Egy teljesen más világba,

szenderült át hűséges párja.

Fia, lánya nem tudja, merre járnak,

hogy haza miért nem találnak.

A kis kapu, az lett a társa,

ott áll mintha valakire várna,

ki csak pár szót váltana vele,

de mindig siet az utca embere.

Betipeg, ha elfárad a lába,

öreg fonott széken ül a verandára,

ott morzsolgatja könnyét,

kötény szélének adva,

vagy a csillagoknak mesél,

úgy vár a  „talán holnap”- ra.

2017. augusztus 29.

Tiszakécske

Mennyi csillag ég

Mennyi csillag ég

Írta: Kovács L István

Téli álom tiszta ég,

mennyi, mennyi csillag ég,

mezítelen ágon hintázik az éjjel,

reszkető hold díszíti fény csipkével.

A távolban valami fényjátékot űz,

mintha égne egy nagy  égi tábortűz.

Csend van, utazom a csillagközi térben,

valami hirtelen átvillan az égen.

Száguld és elvész a szemhatáron,

talán többé már sosem látom,

pedig beszélgethettünk volna,

de, neki nagyon sietős a dolga.

Itt ülök, mégis milyen messze járok,

gyors az iram, nagyok a távolságok,

csak magammal nem jutottam sehova,

az éjt fenn töltöttem a csillagokba'.

2017. augusztus 28.

Tiszakécske

Új haza kél

Új haza kél

Írta: Kovács L István

Pannónia, híres- hírhedt ősünk Atilla birodalma,

elveszejtette a testvérek hatalmi harca…

A Kárpátokon túl, szűk lett a sztyeppe,

egy vezető népével útra kelt, új hazát keresve.

Álmos vezért hosszú útján erre hozta lába,

itt rokon népek élnek, itt legyen hazája.

Kárpátok karéjában, székelyek, avarok, jászok,

régóta nyomták őket frankok és bolgárok.

De zsarnokot űzni, csak kemény csatákkal lehet,

így alkotni kell egy közös, nagy sereget…

Szövetséget kötni kehelybe hull a horkák vére,

s megvetni lábát harcol az egyesített törzsek népe.

Álmos ereje gyengül, de marad kende,

a hadak vezetését fiának, Árpádnak adja,

és egy szép napon így szól fiához apja:

„-Fiam! Nem várhatunk tovább!

Indulnunk kell!

Vezesd népünket Atilla király örökébe!”

És megjött a jel, Turul karmaiban egy kardot cipel.

Isten kardját hozta, és Árpád közelében ejti azt el,

Árpád kihúzván a földből kérdi:

„- Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket, Pannóniát?

- Akarjuk!!! -

- A magyarok Istene nevében utánam! –„

És megindult a végtelen menet…

A honfoglalásnak nagy volt az ára,

szövetségesi árulás, csel, sok vér a számla.

Az utolsó győztes csatát, Szernél vívták,

ma emlékhely, Ópusztaszernek hívják.

A harc sűrűjében paripa nyerít, prüszköl és fúj,

habzik a hát, feszül az ín a pata kapálva rúg,

Kemény kéz tartja a kantárt, fájón feszül a zabla,

a legsűrűbb harc felé sarkantyúval biztatja a gazda.

Előre-előre a hangzavarban rekedten rikolt a kürt,

fegyverek csattannak, mindenki keményen küzd.

Lendül a kard lecsap, fröccsenve buzog a vér,

drága nedűben ázik a föld, de a holnappal új haza kél.

Az idézett dőlt betűs sorok a Google, Vérszerződés című,

írásból valók

2017. augusztus 26.

Tiszakécske