A Tél
színe
Írta: Kovács L István
Őszi kopárság a hegy oldalán,
rőtbarna, mégis oly színtelen,
fáradt lesz tőle mindenem.
Borús, mogorva hangulatot áraszt,
pedig szeretem a hegyeket,
de ennyire soha sem fáraszt.
Nem suhannak madarak,
nem susog lomb, nem zeng az ének,
felborzolt tolla reszket a verébnek.
Avar és avas fű száraz roppanása,
az örökzöldnek is barnul már az ága,
mind-mind vár frissítő havazásra.
Mert a hó adja meg a Tél színét,
köd párával kínálja az ízét.
A barna már nem olyan sötét,
élénkül a fenyő tűlevele,
magába szívja, szomját oltja vele.
És előmerészkedik a tarkasága,
gyerekek kacagó ujjongása,
hó görgetés „ember” lesz belőle,
röpül a szánkó, ugorj el előle.
Hógolyó repül, csatára, aki bátor,
elkapta őket a téli-harci mámor.
S ki vágyja a sétát az igazi csendben,
az most erdőbe, hegyre menjen.
A friss levegőt harapni lehet,
harsog a csend, de nem bántja a fület,
és jól esik, hogy van egy kis szünet.
A télnek is van színe, varázsa,
bár az idő komisz, fú hideg szele,
de, ha hull a hó, ki törődik vele.
2018. január 3.
Tiszakécske
Kép: Klára Baráth Gazsó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése