Örök csend

Örök csend

Írta: Kovács L István

 

Megsimította bajuszát, fölemelte lehajtott fejét,

följebb tolta kalapját ne takarja szemét.

Egyenes ember volt, nyílt, őszinte,

szerette, ha bárkinek belenézhet a szemébe.

 

Ő is bátran megmutatta magát, nem voltak titkai,

legalábbis nem olyanok, amiért fejet kell  hajtani.

Homlokára az élet-eke mély barázdákat szántott,

tiszta, csillogó szeme már oly sok mindent látott.

 

Megtörte hitét a borzalmas háború heve,

hallgatag lett, nem hagyta el ajkát mese.

Nem volt beszámoló, nem mesélt legendát,

gyászolt a lelke, ott maradt sok- sok jó barát.

 

Harc utáni újjáépítéstől kérges lett a keze,

de sohasem lett kérges, fásult a szíve.

 Mégis a lelkét valami nagyon nyomja,

mivé lett az Ő szép, szeretett hona.

 

Eltelt rajta már kilencven hosszú esztendő,

szomorú, mert sötét kép előtte a jövendő.

Nem tanultak semmit a múltból az emberek,

marják egymást min koncért a kóborló ebek.

 

Megsimította bajuszát, lehajtotta fejét,

lehúzta kalapját, ne lássák gyöngyöző szemét.

Ültében még lökött kettőt a hintaszéken,

körül vette az örök csend, elaludt szépen.

 

2019. június 15.

Tiszakécske