Te így akartad

Te így akartad

Írta: Kovács István

Még nagyon kora reggel volt, aludni nem tudtam.

A nyitott ablakon át hallgattam az orgonabokorban fészkelő rigó énekét, gyönyörűen trillázva köszöntötte a hajnali sugár nyilakat, melyek az égre röpködtek.

Gondolataim messze jártak, talán pont nála, mikor a telefon dallama idegesítően tört be a rigó énekébe.

 -Halló tessék.

Szóltam bele csendesen, nem tudva ilyen korán ki van a másik oldalon.

 -Jó reggelt, nem zavarok?

Hangzott egy bátortalan hang kérdése.

Azonnal megismertem a hangot, pedig csak kétszer beszéltem vele személyesen, viszont az interneten jó baráti viszony alakult ki közöttünk, nagyon mély benyomást tett rám. Bevallom férfiasan beleszerettem, de nem úgy, szerelemmel. Nem, hanem mint ha a nővérem lenne.

 -Nem zavarsz kedves, nem tudsz aludni?

 -Miben segíthetek?

 -Nem tudok aludni és fájdalmaim is vannak, de szeretnék lemenni a tóhoz sétálni egy kicsit. De nincs, aki levinne, ezért kérdezem, ráérnél valamikor?

 - Mikor szeretnél menni?

 - Teljesen mindegy, amikor neked jó.

 -Nézd, aludni én sem tudok és betervezve sincs semmi. Most öt óra van, mit szólnál, ha mondjuk egy órán belül érted mennék és egy hajnali sétán vennénk részt?

 -Biztos, hogy nem jelent gondot?

 - Nem, és örülök, hogy hozzám fordultál.

Gyorsan kiugrottam az ágyból, zuhany, fogmosás, öltözés, vékony vászonnadrág rövid ujjú vászoning, indulás.

Negyven perc múlva fölhívtam telefonon.

 -Szervusz kedves itt állok a ház előtt, mehetünk.

Egy gondolatnyi idő és már jött is ki a kapun. Láttam kissé nehezen jár, kiszálltam elé mentem és a karomat nyújtottam neki. Belém karolt. Kinyitottam az ajtót és besegítettem.

Pár szavas, laza csevejt folytattunk, észrevettem, hogy nem nagyon van kedve beszélgetni, hát nem zavartam, elvittem oda ahová kérte.

Ki segítettem, Ő mintha fázna, és egy blúzt húzna össze, megölelte magát és elindult lassan a tópartján kitaposott ösvényen, míg a kocsit lezártam. Nem szólt semmit, nem várt meg. Hagytam had ballagjon kedve szerint, ki tudja, gondolatai hol járhatnak most. Milyen emlékeket idéz föl magában.

A tó partján szomorúfüzek bólogattak, némelyiknek ágai bele értek a vízbe és tavirózsák pompáztak ringatózva.

Friss, jó levegő áradt belőlük.

A kedves csak sétált lassan, hátra sem nézett. Én pedig ballagtam utána bizonyos távolságot tartva, hogy ne zavarjam nyugalmi szféráját.

Talán egy órányit sétált, mikor leengedte a kezét, hátranézett majd lassított, jelezvén, hogy bevár, közelebb mehetek. Mikor mellé értem, belém karolt és annyit mondott:

 -Boldog vagyok.

 -Örülök neki, kedves.

 -Most már haza vihetnél.

 -Jó menjünk.

Visszasétáltunk az autóhoz, besegítettem és haza indultunk.

Nem szóltunk semmit, az úton. Ő hátra hajtott fejjel, behunyt szemmel járt valahol, nem zavartam.

Megérkeztünk a háza elé, kiszálltam, hogy kisegítem. Annyit mondott búcsúzóul:

 -Köszönöm szépen az idődet, boldoggá tettél.

Megsimította az arcomat és elment.

Még utána szóltam.

 -Hívj kedves, ha tudok, segítek.

Vissza sem nézett, csak felemelte kezét jelezvén, hallotta, értette.

Nem tudom, miért nem kelletek a szavak, éreztük, értettük egymást.

Néhány nap múlva egy nagy, barna borítékot hozott a postás. Kibontottam, egy gyönyörű kép volt benne, sem szignó, sem cím nem volt rajta, mégis tudtam ki küldte.

A képen szomorúfüzek hajlottak a tó vizébe és tavirózsák virultak benne a parton pedig egy sétány veszett a végtelenbe.

Mint ha a szemembe ment volna valami, és csak annyit mondtam magamban, szívesen kedves, bármikor.

Te így akartad, és ez így volt jó!

2015-07-02

Tiszakécske

Kép: Ágnes B Erdei