Nádas
(részlet a gyerekkori élményekből)
Írta:
Kovács L István
A nádas
tulajdonképpen egy mélyedés volt a hegy lábánál, a kis patak folyásirányának
bal oldalán, jobbról a hegyoldal szegélyezte. A községet átszelő főút és az
arra merőlegesen csatlakozó, egyik településrészhez bevezető út, a patak fölött
masszív vasbeton híddal, valamint a vasút által befogott háromszögletű részen
volt. A mélyedés az út szintjéhez képest négy-öt méter mély lehetett.
Már akkor
is szerette az egyedül létett, a magányt, vagy olvasott, vagy az erdőt járta, de
mindennap futott egy kb. tizenkét kilométeres kört, attól érezte jól magát. A
focit már gyerekkorában sem szerette, így a környék fiú társaságára is kevés
időt szentelt. A Tüskevár, és az Indián könyvek, Winetou, és Pokahontasz, mély,
máig ható nyomot hagyott benne. A nádas egy misztikum volt. Kialakulása a
pataknak köszönhető. A víz a bányából jött, a hegyoldalán elég sebesen folyt
végig. Ott, ahol a nád és mocsár kialakult ott lassult le, mert sík részre ért,
onnan lassabban haladt tovább a Sajó felé. Ráadásul, ha a bányában nagyobb víz betörés
történt, a szivattyúk többet hoztak ki, olyankor emelkedett a szintje is.
Időnként az egyedüllétre vágyás,
kalandkeresés, levitte őt a mélyedésbe, hogy nyílvesszőnek nádat szedjen, vagy
kígyót keressen, aminek bőréből indián fejpántot tud készíteni. Persze ez sosem
jött össze. Kígyó nem igen élt arra, csak vízi sikló, amit viszont a nád között
lehetetlen megfogni. Ha átért a nádason
a patakpartra, ott hatalmas békákban lehetett gyönyörködni, némelyik csak
bámult a hívatlan látogatóra, némelyik meg azonnal a vízbe vetette magát, és
úszva menekült a túloldalra. Tüskevár ide, vagy oda, nádkunyhó sosem épült, és
ott halászni sem lehetett, csak a vadrózsabokor szaggatta meg a ruhát és a
bőrt. Lejjebb, ahol már leülepedett és tisztább lett a víz ott már úszkáltak
nagyon apró halak, ami esetleg a macskáknak jó, de az ahol láthatták ott már
nem is volt igazi kaland. A réten, ami a patakot átívelő híd után következett, az
út túloldalán, ott már játszottak más gyerekek és a lakóházaktól is oda
lehetett látni, az már nem rejtett titkokat. Viszont a patakon túl teljesen másvilágba
lépett az ember. Ott kezdődtek a különböző hegyi kalandok. Két út létezett
akkoriban, egy a patakkal párhuzamosan, ott járt jó néhány ember a bányához
dolgozni, és arra vágtak le egy nagy kerülőt. Itt is akadt némi mocsár, de az
út használható volt, esetleg esős időben nem. Ha innen fölkapaszkodott valaki,
akkor fentebb egy másik útra ért, amit nem véletlenül szerelmes útnak is hívtak.
Sok légyottról mesélhetnének a fák, bokrok. Itt valamikor volt egy irtás, és a
bokrok között, a kivágott fák korhadó tuskóin rengeteg finom csupros, (tuskó) gomba
nőtt, egy-egy telep akár egy közepes kosárra valót is termett. Itt lehetett,
csipkebogyót, somot, galagonyát találni, de Pokahontaszt csak akkor, ha vitt,
vagy hívott oda az ember. Na de egy ilyen magányosan bóklászó gyerekember csak
álmodozott róla, hogy mi lenne, ha megjelenne álmai lánya. Talán együtt
futottak volna őz, vagy szarvas után, esetleg a képzelt ellenség elől. Talán
szamócát szedtek volna együtt. Ugyan ennek a hegyvonulatnak volt egy másik
része, ahol kiszélesedett az út. Jobbról, balról óriásra nőtt, világosszürke törzsű
bükkfák álltak, a hegy lankáin. Bokrok nem igen nőttek csak kevés helyen,
jobbára az út mellett, de a szálfák között, páfrány és harangvirág pompázott.
Némely fa tövében nagyon finom bársonyra emlékeztető zöld mohaszőnyeg terült
el. Feljebb kapaszkodva fenyők integettek hívogatóan, finom illatot árasztva.
Őszidőn mókus rágta tobozok hulltak a fákról, a csendet harsány kakukkolás
törte meg. A hegytetőn, tenyérnyi tisztáson vadkörtefa kínálta árnyékát és
gyümölcsét a vendégnek, mely éhséget és szomjat egyszerre csillapított…
De egyszer fel kell nőni, sokakat elszólított
az iskola, a munka, az élet, neki is rá kellett jönni, hogy Tüskevárak, és Pokahontaszok
csak a könyvekben léteznek.
Igaz
vannak hősök a mindennapokban, de ott, a könyvben valahogy mégis más. Ma már nincs
bánya, nincs meg a nádas, feltöltötték, s a töltést „bevetették” napelemekkel.
Az erdei utakat visszafoglalta a természet. De szíve mélyén még élnek az
emlékek.
2019. 10.
01.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése