Három perc
Írta:
Kovács L. István
Nem sír, de a
határán van, könnyben úszik a szeme és bánatosan néz maga elé.
Mit csinálsz?
-Hmm, csak nézem a színeket.
Milyen
színeket?
Nincs előtted
semmi.
-Azt hiszed?
-Hááát… most ép a bánatét.
És milyen
színű a bánat?
-A bánat?
-Mint az összes magányos csillagé, fakó
sárga, mint éjszakai ködben pislákoló utcai lámpa.
Miért?
-Mert a könnyeken megtörik az aranyszínű
ragyogás.
De, ahol a
fény megtörik, szivárványszínek csillognak.
-Igen.
-Ha van fény, ha lelkedben süt a nap, akkor a
gyöngyeid szivárványosan adják vissza boldogságodat.
És ha boldog
vagy miért kell sírni?
-Mert ha a szív megtelik, túlcsordul a lélek.
De neked most
nem kéne bánatosnak lenned.
Tudod, hogy
szeretlek!
-Biztos?
-Mert nem érzem.
Ez mit jelent,
hogy nem érzed?
-Á, semmit.
Semmit, mégis
csak valami, ha már ezt gondolod, mond ki, beszéljük meg!
Ne dühíts föl
a semmiddel!
Ti…ti nők,
semmi, mégis sírtok!
A semmin hogy
lehet sírni?!
-Ne kiabálj, nem lesz jobb.
Ne dühíts, nem
kiabálok!
-Látod, nem érted.
-Még a türelmedet sem adod.
-Nem adsz semmit, csak követelsz, csapkodsz,
ha nem tetszik valami.
-Nem adsz öt percet, hogy beszélgessünk, ha
kellek, előveszel, mint egy szerszámot a fiókból,
ha végeztél
vissza a fiókba és kész.
Na, jó, ezt
nem hallgatom tovább, elmentem, majd jövök!
-Látod most is csak magaddal törődsz.
Nem érdekel a
nyafogásod!
Az ajtó nagyot
csattant.
2016. október
5.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése