Porszem

Porszem

Írta: Kovács L István

Fáj az élet, elkeseredtél nagyon,

nem marad utánad emlék, sem vagyon,

vádolod magad kevesled,  amit adtál,

hogy porszemből lettél s porszem maradtál.

Üvöltve üres kézzel, jöttél a világra,

csendesen, üres kézzel mész az elmúlásba,

gondolkodsz virágot ki tesz majd sírodra,

majd az utókor, vagy a természet megoldja.

-De még sem, nem kell sír, nem akarok kötve lenni,

szeretnék a széllel szállni és virágot teremni,

adjatok a tűznek  ott legyen elmúlásom,

hitvány csontjaimból, por-hamu váljon-.

Ne hidd, nem vagy, nem lehetsz porszem,

nyomod maradt az időtlen térben,

sűrű gondjaidtól észre sem vetted,

hogy valami plusz erő mindig volt benned.

Nehéz zsák mit sorsod cipelni adott,

ha térdre estél felállni mindig hagyott,

mikor egyedül voltál kétségbe esve,

átölelt, ölébe vett a „talán holnap” minden este.

2017. november 23.

Tiszakécske