Egyenes gerinccel

Egyenes gerinccel

Írta: Kovács L István

Már nem álmodom, csak viaskodom az idővel csendben,

mit érettebb koromra orvul az ifjúságomtól  csentem,

ám sűrű fátylat terített rá a reménytelenné vált  jövő,

pedig gyújtanék még tüzet, nagy lángot, mely égre törő.

Mint ifjú koromban, megint hajlott hátal görnyedten járok,

pedig, hogy kihúzzam magam, apám sokszor hátba vágott,

„ne búj el fiam, nincs miért, tanulj meg egyenesen járni,

ha kell, indulj el egyedül, elől, nem kell senkire várni”.

Ezért néha erőt veszek magamon, neki megyek a falnak,

koppan, feldagad a fejem, de fájdalmaim vigasztalnak,

(hogy talán nem hiába való).

De a szívem az mindig nyitva, még hiszek az emberekben,

hiszem, nem lehet ebként csaholva élni örökös gyűlöletben.

Testvérek, barátok voltunk, végeztünk együtt sok-sok munkát,

hát, ne hagyjuk, hogy  marakodni  uszítsanak, mint harci kutyát.

Gyertek, mint régen, rakjunk együtt tüzet, máglyát a rétre,

dolgainkról értekezni, egyenes gerinccel üljünk le köréje.

2017. november 3.

Tiszakécske