Foxi

Foxi

Írta: Kovács L István

A ház, melynek udvarán élt a fehér alapon fekete és narancsszín foltos, drótszőrű Foxterrier, egy domboldal tövében állt. Négy-öt lépésre az erdőtől. Aminek okán bizony róka, patkány és egyéb rágcsálók, ragadozók is előfordultak.  Foxi bizony, ha otthon volt, (mert néha szeretett kirándulni), hűségesen őrizte nem csak a házat, de mindenféle jószágot. Akár kiscsibéről, nyúlról, vagy a hárommázsás disznóról volt szó. De a csatangolását is úgy csinálta, hogy ha megérezte a veszélyt, vagy idegent akkor pillanatok alatt otthon volt és tette a dolgát. Ugatni keveset ugatott, de a vakkantásaiból lehetett tudni, hogy ismerős, rokon, vagy idegen közelít, netán az erdőből leselkedik a veszély. Olyankor csak kicsit vakkantott jelezvén, hogy valami nincs rendjén és már iramodott is. A hangokból ítélve nagy csata folyhatott, de az eb mindig győzött, még ha voltak is sérülései. Menyétet, patkányt gyakran fogott, de a rókák bundája sem kerülhetett már nyakba sálnak, Foxi megszabta rendesen. Mikor Tavasszal kis sárga gombócok gurultak pityegve a kotlós után, és a héja észrevette, az, sem mert lecsapni, mert az udvari strázsa fölugrálva visszaugatta a magasabb, biztonságosabb zónába. Ha a nyúl ól ajtaja kinyílt, mert valaki, aki etette nem jól zárta vissza és a nyuszi kijött sétálni, arra is vigyázott az őrszem, hogy el se tudjon menni, és meg se fogja senki illetéktelen. Még a postást és a kisebbségeket sem bántotta, nem úgy, mint más kutyák. Foxi úri ember módra viselkedett mindenkivel, aki nem ellenséges szándékkal közelített. Volt egy érdekes szokása, külön sosem étkezett. Mikor a disznónak adtak enni, akkor ő, a nem túl magas karámon át beugrott az ólba, és a disznóval ette egy vályúból, ugyan azt az ételt. Történ egyszer, hogy a papa kiengedte legelni, és dicsekedni, a szomszédok és arra járók előtt, hogy neki mekkora hízója van, majd bement lefeküdni. Kicsit elszunyókált, mikor fölébredt a disznó sehol, a kutya meg ott fekszik a lépcsőn. Megijedt az öregúr, de nem nagyon. Megkérdezte a mamát, hogy tán be van zárva a hízó? Nem tudom, mondta a mama, biztos, mert ő nem engedte ki. Papa fölkelt, kiment és megkérdezte a kutyát, Foxi hol a malac? Foxi fölpattant elviharzott és tízperc múlva a sertést körbe szaladgálva, füleit csipkedve haza terelte a közel hárommázsás jószágot.  Mikor eljött az ideje a disznóöléseknek az ebet mindig külön be kellett zárni, még mielőtt az első vendég megérkezett, mert mindenkit megharapott volna, amiért bántottuk az ő legjobb barátját. Mikor kimúlt a sertés, pörzsöltük akkor már kiengedhették.  És ez így volt, míg élt Foxi.  A családban mindenki szerette, nagyon öregen végelgyengülésben hunyt el. Egy darabig nem volt kutya a portán, majd került egy fekete keverék, de az nem volt jó másra, csak ugatni, vagy aludni.

Foxi nagy kalandor volt, kiváló őrszem, jó vadász, nagy egyéniség!

Apósom sokáig emlegette. Mindenkinek, de legjobban neki hiányzott.

2018. december 14.

Tiszakécske

Kép: Háziállat Magazin