A megnyugtató hang

A megnyugtató hang

Írta: Kovács L István

(A hasonlóság nem a véletlen, hanem az élet műve.) 

Még sohasem látta, hangja sem csengett fülébe soha. De most, olyan édes volt, szinte kislányos. Jóleső érzés volt hallani, álmaiban sokszor elképzelte milyen lenne, ha legalább egyszer hallhatná, szigorú, parancsolón erélyes, vagy szelíd, simogató, mint a bársony.

Megadatott neki, hallotta.

     A szíve majd kiugrott az izgalomtól, mint kölyökkorában az első randevúkor, pedig még akkor nem is tudta, hogy az tényleg az volt.

 Félt, szüksége volt valakire, akiben megbízhat, és akiről tudja, hogy lelki támaszt nyújthat. A folyosón szinte síri csend volt, még hatottak az esti gyógyszerek, nem jajgatott, nem nyögött senki. A frissen műtöttek az altató hatása alatt kábultan feküdtek, aludtak. A nővérek is igyekeztek kihasználni a nyugalmat és a nővérszobában beszélgettek.  Csak ő nem bírt aludni, egy pár perces vizsgálatra érkezett, de nem engedte haza az orvos, mert valami nem volt rendben és azonnal infuziót adott, hogy csökkentse a bajt, illetve megelőzze a nagyobbat. Félt, bár már átesett néhány másfajta műtéten, de egy sem ilyen hirtelen, készületlenül jött. Végül is nem kellett rögtön kés alá feküdni, csak majd további vizsgálatokra járni, különböző szakrendelésekre.

   Nap közben még csak meg vannak, hiszen vizsgálatokra viszik az embert, a betegtársakkal beszélgetve ütik el az időt, érdeklődnek a hogylét felől, a műtéti fájdalmakról, megy a sablonos szöveg. Aztán ki hol, és mit dolgozik, ha kellően érdekes a másik telefonszámot, vagy e-mail címet is cserélnek. Esetleg szóba kerül a paraszolvencia kérdése, és már be is esteledik.

    Akkor este nagyon egyedül volt, mintha senkije nem lenne a világon, fel- alá járkált a folyosón, nagyon csendesen, hogy senkit ne zavarjon.  Igen furcsa érzés vett erőt rajta, a sehová sem tartozás, az üresség, egy nagy fekete-lyuk tátongott a lelkében.

Nagyon kellett egy barát aki, kívülről látja a dolgokat és másképpen lehet vele megbeszélni mindent. Aki nem sír, nem tragédiázik, mint a család, akik már a „mi lesz akkor, ha..” gondolattal foglalkoznak. Nehezen, de összeszedte magát, és fölhívta. Reszkető kézzel nyomkodta a gombokat. Korábban más úton értekeztek, akkor cseréltek számot arra az esetre, ha esetleg a másiknak hirtelen lenne szüksége külső segítségre, de a levél lassú.

   Eddig nem hívták egymást, most azonban, nagyon kellett valakivel, illetve nem valakivel, hanem konkrétan Ő vele beszélnie. Néhány perc volt, eleinte nem is tudta mit mond, szíve a torkában dobogott, úgy érezte, hogy csak dadog, de úrrá lett érzésein és élvezte azt a pár percet. Erőt kapott, attól a kellemes hangtól, olyan megnyugtató volt, fiatalosan bársonyos. Az örömtől, hogy sikerült hallani azt a rég várt hangot, úgy szédelgett vissza az ágyhoz, mint aki részeg. Még sokáig nézte a plafont az ablakon beszűrődő városi fények félhomályában. Megnyugodott, valami melegséget érzett, és hajnal felé sikerült aludnia is egy kicsit…

(Az újra találkozás az alanyommal nem kizárt. Betegségeink véglegesen nem gyógyíthatóak)

2018. december 2.

Tiszakécske.