Pihen a puszta

Pihen a puszta

Írta: Kovács L István

Hó hullt a pusztára, jószág most nem járja.

Tiszta, fehér tenger, a szél rajta hullámot ver,

hordja, viszi, itt fölkapja, kicsit arrébb lerakja,

 itt barázdát mar bele, ott, mint habzó taréj a teteje.

Gémeskút ostorfája, hogy ne lengjen, ha szél jár,

ki van kötve,  egy vén varjút hozott erre röpte,

eltévedt a fehérségbe, rosszul lát  ez a nehézsége,

kútkáván ül az öreg madár, belerikolt a pusztába, kár.

Ménes, gulya, konda, nyáj, a karámban Tavaszra vár,

csikós, gulyás, kondás és pásztor, vigyázz tele legyen a jászol,

a jószágot etetni, itatni kell, lefogy, pusztul, ha rosszul telel,

s ha nem lesz szép kövéren eladó, mit felel a számadó.

Nézem a pusztát, csak állok, nincs akadály messzire látok,

nem füttyög az  ürge, nincs vakondtúrás a fűbe,

árvalányhajat nem ringat a szél, nagyúr lett most itt a tél,

angyal szállt erre a földre, nagy a csend, a nyugalom, a béke.

Tél van, pihen a puszta, rajta fehér abrosz ez Isten asztala,

Isten asztala, de bárki ehet róla, sokat eltart ez a hatalmas róna,

ha zsendül a fű, és zöld lesz rajta, az állat mind ki lesz hajtva,

boldogan néz rá az ember, arra gondol, jóban lenni jó Istennel.

2018. december 17.

Tiszakécske