A hidat tartani kell (Próza)

 

A hidat tartani kell

Írta: Kovács L István

 

A vezetési ponton az ezredes dühöngött, pálcájával az asztalt, és a falon függő térképet csapkodva nagy vehemenciával magyarázott, de leginkább szidta az embereit, kétségbe vonta vezetői képességüket. Önök uraim, mondta tisztjeinek, még arra is alkalmatlanok, hogy otthon egy kisebb gazdaságot, néhány cseléddel elvezessenek. Mi az, hogy túlerő, mi az, hogy vissza kell vonulni?

  Persze ő nem tudhatta, ezért nem jó, ha nemes emberek megfelelő iskola és tapasztalat nélkül kapnak beosztásokat a seregek élén. Az ezredes úr is valami gazdag főúri család sarja, aki a nemesi levele miatt kapott főtiszti fokozatot a saját embereinek vezetéséhez. Adtak mellé pár, kisebb rangú tisztet, akiknek volt katonai tapasztalata, így kellett csatába menni.

 Egy darabig tűrték a kirohanásokat, végül a stratégiáért felelős ember félve, ugyan de elnézést kért, és a térképhez lépve vázolta a helyzetüket. Elmondta, hogy rosszul lett kiválasztva a hely és félkörben be vannak kerítve, egy menekülési útvonal van csak, a hídon át a hegyek felé. Jó ezt megértem százados úr, de nem vonulhatunk vissza, tartsuk meg a helyünket.

Nem lehet ezredes úr, már nincs elég ellátmányunk, élelem, lőszer, sok emberünk elveszett a harcokban, sok a sebesültünk, nincs kötszer, gyógyszer. Pihenni kell, erőt gyűjteni, feltölteni a létszámot, és megvárni, míg segítséget tud adni a központi vezetés, vagy a kormány. 

A híd már fel van, robbantva úgy tudom! –Üvöltött dühösen, félelem érződött a hangjában.

 Nem jól tudja ezredes úr, a híd áll.

Akkor fel kell robbantani, hogy az ellenség ne tudjon átjönni rajta.

Jaj, -nyögött föl a százados-, ezredes úr nekünk kell rajta átmenni, föl a hegyekbe, és felrobbantani nem is szabad, az fontos útvonal. Mi átmegyünk rajta és őrizni, tartani kell. Az ellenség akarja megszerezni, hogy mi ne vonulhassunk vissza, vagy ha sikerül, akkor ne kaphassunk utánpótlást.

Hallgatom, mit javasol? 

Küldjünk ki egy tiszt vezetésével hét- nyolc embert, két géppuska fészek felállítására, akik védik a hidat, és biztosítják az áthaladásunkat.

Jó, -mondta az ezredes-, a térképhez lépve magyarázni kezdte, hogy álljon fel a védelem, hol ássák be magukat az emberek.

Több vita nem volt, nem mertek szembe szegülni vele, mert képes volt a pálcájával őket is megcsapni.

Százados úr jelölje ki az embereket, akik végrehajtják a feladatot, mielőtt elmennek, elakarom igazítani a tisztet, aki vezeti a különítményt.

Értettem ezredes úr. A tisztek távoztak.

 A százados magához hívatta a fiatal hadnagyot, aki nem régen jött hozzájuk, iskolai jellemzése szerint kiváló szervező, jó elméleti szakember. Fölvázolta neki a helyzetet, és jó, nagy tapasztalattal rendelkező, öreg harcosokat jelölt ki mellé, kérte, hogy figyeljen és hallgasson rájuk, nagy tapasztalatú edzett harcosok. Be kell mennie az ezredes úrhoz eligazításra, hallgassa, meg mit mond, és akármilyen sületlenséget hall ne kérdezzen, ne feleseljen vele, nehogy magával is üvöltözni kezdjen.  Mikor a helyszínre ér, és felméri a helyzetet, cselekedjen belátása szerint. A lényeg, a hidat tartani, védeni kell, nem robbantható föl, akkor, sem ha átkelünk rajta, valakinek ott kell maradnia védeni. Most menjen be az ezredes úrhoz, utána jöjjön ide vissza, még mondok valamit, amit Ő nem tud.

  A hadnagyot egy félóráig oktatta az ezredes úr. Már unta is a fiatalember, de nem szájalt vele, úgy tett, ahogy a százados javasolta neki. Miután megszabadult bekopogott a százados irodájába, aki hellyel kínálta. A százados maga is leült, és beszélni kezdett.

Ide hallgasson hadnagy úr, még az ezredesnek nem mondtam, de a hidat az ellenség elakarja foglalni, hogy elvágjanak bennünket a visszavonulás lehetőségétől. Önnek most elsődlegesen az a feladata, hogy ezt megakadályozza. Úgy próbálja meg, hogy az emberei minél kevesebb veszteséget szenvedjenek. Az ellenség most friss erősítést kap, ezért nem tudjuk, mikor akarja elfoglalni az átkelőt. Figyeljen és akadályozza meg. Ha biztonságos az átkelés küldjön futárral jelentést nekem, én majd közvetítem az ezredes úrnak. Van kérdése?

Nincs uram.

Akkor szedelőzködjenek és induljanak.

   Három katona és egy hadnagy feküdt a lövészgödörben, afféle hevenyészett géppuskafészek volt. A hidat kellett védeni, biztosítva a visszavonulást. A tisztek sokat vitáztak mi legyen, páran szerették volna felrobbantani a hidat, hogy ne kelljen senkit hátra hagyni, de azt nem lehetett, mert messze a környékben nem volt másik híd, ezért erre az egyre nagyon vigyázniuk kellett.

Maga a híd nem bonyolult szerkezet, egyszerű, de nagyon jól ácsolt faszerkezet, melyet évtizedek óta használ a lakosság, és most stratégiai fontosságú, hogy megmaradjon. Ezen jut el a hegyvidékre mindenféle ellátmány, itt folyik át békeidőben a kereskedelmi forgalom is. Most a lőszer és fegyver utánpótlást is itt kapják meg. A másik géppuskafészek tőlük jobbra kb. száz méterre volt, hogy kétoldalú védelmet tudjanak biztosítani.

A hadnagy lehúzódva, a cigarettáját úgy fogta, hogy a parazsa nehogy elárulja őket, nagyon elgondolkodott. Nem helyeselte az elhelyezkedésüket. De az ezredessel nem lehetett vitatkozni. Itt bár a rálátás jó volt az útra, szerinte mégsem lehetett hatékony védelmet biztosítani úgy gondolta.

Már két nap telt el eseménytelenül, a saját csapataik messze jártak, az ellenség pedig még nem mutatkozott, ami nem jelentette az, hogy valahonnan nem figyelik-e a hidat, vagy a híd körüli esetleges mozgolódást.

  Úgy döntött, hogy alkonyatkor egy emberrel lemegy és körül néz. Egyenruhájuk elég viseletes volt már ahhoz, hogy ne katonának nézzenek ki, csak a tiszti jelzéseit, és a sapkáját kellett levenni.  Meghagyta az ott maradt embereknek, hogy addig, míg oda járnak, jól figyeljenek, és ha ők nem jönnek is vissza, lőjék az ellenséget, velük ne törődjenek. Átlopakodott a másik álláshoz is, kiadta az utasításokat az embereknek, onnan is vitt egy kísérőt.  Lejutottak az útra a hídtól pár lépésnyire, és úgy tettek, mintha fáradt, nyúzott favágók lettek volna, de azért figyeltek, fürkészték az út melletti bokrokat, fákat, de egyelőre nem láttak semmit és senkit. A hídtól, mintegy ötven-hatvan méter után elkanyarodik az út, utána hosszú egyenes vonalban halad tovább. Pár méternyi séta múlva nem is látszik a híd, csak egy tábla jelzi, hogy a kanyar után ott lesz. Ki is jelölte a helyet, kissé feljebb a dombon az út két oldalán, egy-egy bokor mögött, hogy természetes álca is legyen, és az emberekkel kezdte ásatni a nem túl kemény földet. A két katona tudta jól, hogy kell, hiszen alaposan begyakorolták az évek során, a gyorsan jó helyet készíteni és azt álcázni a technikát is. A bokrok jó álcák voltak természetesek, csak kicsit kellett megritkítani, ahol a kilátást, de főleg a kilövés lehetőségét biztosították.

  Mikor már majdnem készen voltak, a hadnagy ott hagyta őket, hogy tegyék minél kényelmesebbé, kitudja, meddig kell ott lenniük, Ő visszament, hogy egyenként egymást fedezve átköltöztessék a fegyvert, lőszer és minden mást, ami hozzájuk tartozott. Csendes, Hold nélküli este, éjszaka volt, hang nélkül, gyorsan ment minden, reggelre kiváló helyük lett, felváltva aludni is tudtak egy keveset.

Reggel a hadnagy távcsővel hosszan nézte az utat és annak két oldalát, hátha lát valami mozgást, de egyelőre még semmi. Pedig a jelentések szerint nagy erőkkel készülődik az ellenség, hogy át kelljen a hídon és a csapat nyomába eredjen, de még semmi, és azt sem tudta mit jelent a nagy erők ebben az esetben. Lesznek e járművek, ha igen mennyi, csak tiszti gépkocsik, vagy csapatszállító teherautók is esetleg lövegek a híd elfoglalásához, védelméhez, mert a hegyekben lövegekkel nem tudnak közlekedni. Ahogy pásztázta a terepet látott két nagy, félig kiszáradt fát, és bár nem örült, hogy ha természetet kellett pusztítania, de úgy gondolta, hogy ez a két fa pont neki termett itt és kínálja magát, hogy az útra döntve akadályt képezzen, ha jönne az, akinek semmi keresnivalója nem lenne ott. Maga mellé vett egy embert és hat kézigránátot, hármat-hármat egybe csavarva, vittek zsinórt is magukkal, hogy a gránátokat a fatörzsekhez kötözzék, minél lejjebb, és a biztosítókhoz kötve messziről tudják az útra robbantani a fákat. Sokáig nem történt semmi. Egy ember mindig figyelt a többiek pihentek, kártyáztak, vagy beszélgettek.  A géppuska kezelője már annyiszor megtörölgette fegyverét, hogy attól lehetett tartani a csillogása elárulja hollétüket, ugratták is érte, hogy mikor simogatja, tán az asszonyra gondol. Gondolok hát a tiétekre is, mert ha ez nem jól működik és áthatol az ellen, akkor sem nektek, sem nekem nem lesz asszonyom, de lányok sem. Ezek elhurcolnak mindenkit, vagy ott helyben lemészárolják. Így gondolkodjatok. A földjeitek kellenek nekik meg a családok szolgának, cselédnek. Dohogott a már nem fiatal és emiatt sokat tapasztalt katona. A háború előtt aféle falukovácsa volt, de csinált ő mindent, hiszen darabka földet is művelhetett. Csak valahogy az urak közül hol egyiknek, hol másiknak nem tetszett valami, mindig háborúba kezdtek egymással, és a szegény emberek szenvedtek miatta a legjobban, az ő jószágaikat, földjeiket vették el, és ők pusztultak az értelem nélküli harcokban.

   A nap már magasan járt, de a delelési pontot még nem érte el, mikor az őrszem jelezte a hadnagynak, hogy valami járműféle porol az úton. Kicsit később már a hangját is hallották, egy motor közeledett, két katonával. Kilőjem őket a puskámmal kérdezte az egyik ember. Ne, ezek felderítők, mindenki húzódjon le teljes csend, elmennek, megnézik a hidat, aztán visszamennek jelenteni,- mondta a hadnagy.

Így is lett, a hídnál megálltak, távcsővel hosszan kémlelték az utat, a hidat és a híd fölötti fás, bokros hegyoldalt, s mivel olyan nyugalmat tapasztaltak, hogy még levél sem rezzent, egyikük visszament jelenteni. A másik ott maradt a hídnak ezen az oldalán. 

A hadnagy káromkodott egyet, ahogy látta a motoros egyedül ment vissza. Az nem maradhat életben, de nem, most nem lőhetünk. Ki tud a késsel legjobban bánni? Én, jelentkezett az egyik lőszeres, cirkuszban is dolgoztam már, mint késdobáló. Gyerünk, menjen oda és hangtalanul intézze el, nehogy harcközben hátulról meglepje valamelyik állásunkat.

A katona lerakott minden lógó koloncot magáról, ami zöröghet, vagy beakadhat, csak a bajonettet vitte magával, és a bokrok, sziklák takarásában, zerge módjára tűnt el.

Az ott hagyott katona, mivel nem észleltek semmilyen mozgást, biztonságban érezte magát, és a korláton könyökölve dohányzott. Mire észrevette volna, hogy valaki hátulról befogja a száját, már a szurony hideg acélpengéje a kulcscsontjától indulva, mélyen lehatolt a testébe, majd gyilkosa, egy mozdulattal útnak indította a korláttól le a híd lába felé. Nem volt mitől tartania, így az úton futva indult vissza a helyére. Alig jutott el félútig mikor meghallotta a robbanást. Össze rezzent és még tempósabbra fogta a futást, tudta itt most már komoly harcok lesznek.

   Míg Ő oda járt az állásokban feszültebb lett a helyzet, nagyon figyelték mikor indul meg feléjük az ellenség, és főleg mekkora erővel. Azonnal még közelebb, kéz alá készítettek minden lőszert, gránátot, hogy pillanatnyi késlekedés se legyen, ha itt az idő. Mikor elég közel ért a jövevények gépkocsi oszlopa a hadnagy megrántotta a zsinórokat, a robbanás az útra döntötte a fákat. Az első kocsi neki szaladt és felborult, azonnal lángra is lobbant a forró motorra ömlő üzemanyag. A menet oszlop megállt, óriási zavar keletkezett soraikban, és akkor fölugattak a géppuskák. Nem volt menekvés, senki nem tudta mi és, hogy történt, Csak dőltek az emberek, mint gabona a kasza alatt. Két teherautó kigyulladt az üzemanyagtartályt ért lövésektől. A harmadik autót szinte szétmorzsolták a lövedékek. Egyetlen lövést sem tudtak leadni a meglepetéstől, mindenki a földön hevert ki holtan, ki súlyosan megsebesülve.

A tüzelést beszüntették, a hadnagy lement, megállt a kigyulladt autó előtt, sapkáját levéve csak állt egy darabig, majd végig sétált a terepen, és elsírta magát. Az öreg lövész vigasztalta, ne sírjon hadnagy úr, a hazánkat a családunkat védtük. Nekik is volt, van hazájuk, családjuk, ők is emberek, apák, férjek, testvérek, egyben fiai valakinek, mutatott végig rajtuk a hadnagy. Igen, felelte az öreg, akkor maradtak volna otthon a családjukkal. Nekem nem fáj a fogam arra, ami az övéké, ők miért jöttek elvenni azt, ami a miénk? Ezt olyan keserű hangsúllyal mondta az öreg, megfáradt harcos, hogy mindegyikük szíve belesajdult.

Emberek, -szólt a hadnagy-, szedjük össze a halottakat, oda az árkon túlra fektessük sorba, a sebesülteket kissé távolabb melléjük. Ne szenvedjünk velük, lőjünk le mindenkit. Nem lövünk le senkit, nem gyilkosok vagyunk, elég vért kiontottunk már így is. A sebesültekkel kezdjék hátha lesz közöttük kihallgatható. 

Elég gyorsan talált is egy olyan fiatalembert, aki az életéért cserébe és mivel nem is harcolt még sosem, nem is gondolta, hogy ez ilyen kegyetlen dolog, hamar elmondta, amit tudott, hogy nekik a hidat kellett volna őrizni, várni a hadnagy úr csapatát és őket ugyanígy megsemmisíteni, ahogy velük tették. De az ő tisztjeiknek azt a parancsot adták, hogy élő ember nem maradhat. Majd elárulta, hogy a harcálláspont hol található, hány ember van ott.  A hadnagy írt egy gyors jelentést és a késdobáló katonával elküldte, de lelkére kötötte, hogy a századosnak adja át, az majd beviszi az ezredesnek.

    A százados elolvasta az üzenetet megdicsérte az egységet és adott mellé még egy embert azzal az utasítással, hogy egy öszvérre rakjanak föl élelem és lőszer utánpótlást, úgy menjenek vissza a hídhoz, a katona pedig hozza vissza az öszvért. Ő pedig a jelentéssel bement az ezredeshez.

 Az ezredes elolvasta a rövid jelentést:

   Ezredes úr! Jelentem a hidat három teherautónyi ellenséges erő akarta elfoglalni. A járművek és a katonák jelentős részét megsemmisítettük, maradt néhány sebesült, akik szinte még gyerekek, őket elláttuk, kikérdeztük. A parancsnokságuk kb: három kilométerre van a hegy mögött és nagyon kevés az emberük, nincs utánpótlásuk és sokan elestek közülük. A hidat tartjuk.

 Az ezredes toporzékolt a dühtől, hogy csak ennyit írt az a pernahajder. Hol építettek ki állásokat hány embert öltek meg és mi az, hogy sebesültek? Mindenkit ki kell nyírni. Ők sem kímélnének minket, és nem is etetnének.

Na de ezredes úr, az a fiatalember nem gyilkos, nagyon is jól tette, hogy már harcképtelen embereket nem mészároltat le.

Akkor etesse is ő, én nem adok nekik ellátmányt, mit képzelnek maguk. A héten nem küldünk nekik semmit, gondolkodjanak el.

Uram legalább lőszert. Mi van, ha újra támadják őket? Nem sok lőszerük maradhatott.

Üzenje meg nekik, hogy osszák be, majd küldök a jövőhéten.

A századosnak eszében sem volt, hogy megmondja neki, Ő már intézkedett. Szerencsére az ezredes nem lát rá a raktárra és az udvarra, ahonnan éppen indulóban volt a két ember az öszvérrel.

  Ezredes úr! Elnézést kérek, de nem kéne kikémlelni, hogy igaz-e az ellenség tartózkodási helyének meghatározása és ereje, hogy egy meglepetés szerű támadással lépéselőnyre tegyünk szert, és a város is a miénk lehetne. Mi volna, ha nem csak menekülnénk, vagy vissza ütnénk, hanem egyszer támadnánk és elfoglalnánk valamit.

    Az ezredes feje olyan vörös lett, mint a főtt rák, és új fenn üvölteni kezdett.

Mit képzel maga százados, stratégia nincs, engedély nincs, és mi van, ha megsérülök magam is, ki fogja vezetni az ezredet?

Már elnézést uram, de küldje, tovább a jelentést kérjen engedélyt, esetleg utánpótlást, a stratégia pedig egyébként sem az ön dolga, azért vannak hadműveleti tisztek, hogy kidolgozzák. Ön pedig nem sérülhet meg. A támadásban nem kell közvetlenül részt vennie. Itt marad a vezetési ponton, és más tisztek a katonákkal végrehajtják a feladatokat. Siker esetén akár ki is tüntethetik önt. És mi van, ha nem sikerül? Milyen szégyen lenne az.

Ezredes Úr Ön fél?! -kiáltott fel kérdező hangsúllyal a százados.

Hogyne félnék, üvöltött még hangosabban, és úgy meredt az emberére, mint aki rémet lát maga előtt. Igaz rémesnek is tartotta, hogy ilyen szemtelenségre vetemedett a beosztottja.

Birtokaim vannak, családom, vagyonom, mi lesz velük, ha bajom esik?

Nem kellett volna elvállalnia a vezetést, önt nem kötelezte senki erre, csak az embereit kérték öntől katonának.

Az ezredes előbb levegőért, majd a pisztolyához kapott. Mit merészel maga senki, hát azt hiszi, mindent lehet, csak azért mert ön katona. Vegye tudomásul, hogy alám van rendelve és akár le is lőhetem.

Szerencsére a pisztolya éppen nem volt nála. A százados nem feszítette tovább a húrt, fogta a hadnagy jelentését és kiment a szobából.

Mivel még ő volt az ezredes helyettese, és a hadműveletekért ö felelt, (amúgy az ezredest csak egyenruhába bújtatott bohócnak tartotta), intézkedett, hogy egy felderítő őrjárat menjen és kémlelje ki az ellenség állását, minél csendesebben és a lehető legtöbb információt szerezzék meg. Ekkor betoppant egy futár és jelentette, hogy levelet hozott a főhadiszállásról és átadott egy pecséttel lezárt iratot a századosnak.

 A levél rövid volt. Egy parancs a felső vezetéstől, miszerint:

 Béketárgyalások kezdődtek, hadmozdulatokat fel kell függeszteni, további intézkedésig az állásokat tartani kell. Fegyveres összetűzéseket elkerülni, újabb parancsig fegyverszünet van érvényben.

 A levelet bevitte az ezredeshez, aki még mindig dühöngött, jelentette a futár érkezését és átadta a levelet. Miután elolvasta, az ezredes elrendelte a pihenőt, de az őrséget tartsák fenn, nem tudhatjuk, meddig tartanak és eredményesek lesznek-e azok a tárgyalások, mondta a századosnak.

 Csak két napig kellett várakozni, mikor újra jött a futár. Átadta a levelet, melyben ez állt:

 A felek kiegyeztek, a háborúnak vége, mindenki a legrövidebb időn belül adja fel állásait és vonuljon vissza az állomáshelyére. Aláírás, pecsét.

 A százados jelentette az ezredesnek a jó hírt, aki úgy intézkedett, hogy a reggeli indulásig csomagoljanak el mindent. Reggel hat órakor indulás haza.

 

2021. 01. 17.

Tiszakécske.