Eszter és John II. rész.

Eszter és John - II. rész

Írta: Kovács L. István

Eszter és John elválaszthatatlanok lettek.

Már a fiúk is beletörődtek, hogy ha kérik, segít bármiben, de a fociról végleg lemondott Eszter javára.

Közeledett az iskola vége, és szakmát kellett választani. John szüleivel nagy gondban volt, nem akart elszakadni Esztertől hosszabb időre, tanulni is olyasmit kell, ami nem viszi őt messzire a lánytól, legalábbis nem hosszú időre. Eszterrel is sokat beszélt erről, hogy ő már nem szívesen szakadna el tőle, mert már nagyon hiányozna neki.

- Gondolj arra, ha nem tanulsz, és pásztornak kell lenned a hegyekben, egész nyáron nem találkozhatunk, és az nekem is rossz lenne. Ha a városba mész tanulni, akkor hétvégeken hazajössz, és legalább akkor láthatjuk egymást.

- Igen, és addig ki vigyáz rád?

- Én magamra. Sok mindenre megtanítottál, és a faluban sem tévedek el, rajtad és a szüleinken kívül meg más nem is kell.

- Jó, de akkor, milyen szakmát tanuljak, amivel utána is a közeledben maradhatok?

- John, én nem látok, de neked olyan élet kell, amiben boldogulsz, és megtalálod azt, amire szükséged van, hogy boldog legyél.

Megadta magát, már nem vitatkozott a lánnyal erről. De otthon a szüleinek elmondta, hogy nem akar messzire szakadni Esztertől soha. A szülei érezték, hogy ez már sokkal több, mint gyerekek közötti barátság. Az apja azt javasolta legyen asztalos, a faluban úgysincs, és azt a szakmát otthon is gyakorolhatja, nem kell messzire menni otthonról, vagy esetleg a kovácsolást is kitanulhatja, de az nehezebb, piszkosabb, de legfőbben zajos munka.

Végül is erdészeti és faipari iskolába ment ahonnan havonta járhatott haza. Jó tanuló volt, szorgalmas, és szabad idejében különböző munkákat vállalt városon, saját sorsát és szülei kiadását csökkentendő. Itt halotta, hogy meghalt egy bácsi, akinek vakvezető kutyája van, és a családnak nem kell, eladnák, vagy odaadnák valakinek, akinek szüksége van rá. Iskola után azonnal fölkereste a családot. És megegyezett velük, hogy mivel pénze nem sok van, de szükség lenne a kutyára, munkával egészítené ki, a kutya árát, mert ingyen meg nem kell neki. Megegyeztek, hogy akkor pénz nem kell, de a ház körüli munkákat javításokat, kerítésen, fészeren, ajtókon, ablakokon végezze el.

Így is történt, és nagy boldogan vitte haza Eszternek a kutyát, ami egy nagyon szelíd, emberszerető jószág volt. Örült neki a lány és a család, bár a szegénységükben még egy kutyát etetni nem kis áldozat, de megéri. John beleszokott a távollétbe, és már érezte, hiszen tizenhat éves lett, hogy több köti a lányhoz, mint barátság, már szerelmet is érzett.

   Titokban azt tervezte, hogy magasabb szinten végzi el az iskolát, faipari technikus lesz, és a lányt a városba viszi magával. Jó állást szerez, hiszen a hegy környékén sok a fával foglalkozó, azt feldolgozó üzem. Igaz, hogy az plusz két év de már megszokták ezt a fajta ingázós életet, és ha terve sikerül, akkor utána együtt boldogok lesznek. Már az oktatói is ajánlottak neki munkákat, megbízható becsületes fiatalember volt, és nemcsak neki, hanem őt is ajánlották másoknak.

Ám egy alkalommal úgy ment haza, hogy Eszter a kutyával nem volt az állomáson mikor hazaért. Nagyon megrémült, és futva tette meg az utat, Eszterék házáig. Úgy rontott be, hogy az ajtótokot is majdnem vitte magával.

Bent néma csönd, Eszter anyja, Izolda néni, kezét tördelve állt a szoba előtt, a kutya az asztal alatt nyüszített.

- Mi baj? - kérdezte John a síró Izolda nénit maga felé fordítva.

- Nem tudjuk, nagyon magas a láza, zihál, alig kap levegőt, bent van nála az orvos.

- Bemegyek.

- Nem lehet, míg a vizsgálat tart, én sem mehetek be.

- John leroskadt egy székre. Félhangosan fohászkodni kezdett. –

- Istenem, mi lett vele? Ugye, nem akarod őt elvenni tőlem? Mi lesz velem nélküle, az egész életemet vele terveztem. És sírt. John anyukájának is szólt valaki, hogy a fia megérkezett, de Eszterkénél nagy baj lehet, mert a lány nem ment ki az állomásra, és náluk van az orvos is.

Sára asszony azonnal átszaladt, megdöbbent a látványon. Síró fia az asztalra borulva, Eszter anyja, Izolda a szobaajtó előtt tördeli kezét, és sír. Az apa otthon sem volt, a hegyekben legeltette a nyájat, őszig nem is jön, hacsak, nem üzennek érte, hogy nagy a baj, jöjjön haza, de az is napokig tarthat.

Lassan nyílt a szobaajtó, az orvos jött ki halkan.

John fölugrott, hogy bemegy, de a doktor vissza fogta.

- Nana, ne olyan hevesen, fiatal barátom! Eszter alszik, ne zavarjuk!

- Mi a baj? - kérdezte Izolda és Sára asszony szinte egyszerre.

- Nagyon súlyos tüdőgyulladása van, a múltkori megázás a jégesőben most jött ki, el kellett volna jönni hamarabb. Most kapott injekciót, tessék nedves borogatást tenni a homlokára, hogy a lázat lehúzza. Reggel visszajövök, remélem, megéri a reggelt, akkor talán megmarad.

Johnnak ez több volt, mint hidegzuhany. Egy hatalmas pofonnak érezte, csak forgott vele a szoba. Nem tudta mit is tehetne. Otthon volt itt is, hát fogta a lavórt, friss vizet tett bele, és kért egy ruhát, bement borogatni Eszter homlokát.

  Anyja megsimogatta fiát, és megkérdezte mikor megy haza. De a fiú csak ránézett könnyes szemmel, és Sára asszony tudta, fia nem fog hazamenni, csak ha a lány túl lesz a krízisen. Szorgalmasan cserélgette a forró homloktól hamar megszáradó ruhát. Éjfél felé kért egy nagy törölközőt is, és Izolda nénivel a nedves törölközőbe csavarták Eszter vékonyka testét. Hajnali fél négy felé vette észre, hogy már nem zihál a lány, lassul a lélegzete, és a ruha sem szárad már meg olyan gyorsan a homlokán. A szemét is kinyitotta és vizet kért. Nagy volt az öröm, bár korai, mert pár korty után ismét mély álomba zuhant a lány, de szuszogása szép egyenletes volt.

Reggel hét órakor, ígéretéhez híven megjelent a doktor, megvizsgálta a lányt, és sűrű fejingatás közben elmondta, hogy túl van az életveszélyen, de nagyon gyenge. Ad neki még egy injekciót, de gyógyszer és sok vitamin kell neki. El kell menni a városba a gyógyszerekért. John kérte a receptet és már indult is, előbb haza, szólni az édesanyjának, onnan pedig a városba. Beszerezte a szükséges patikumokat és sietett velük haza…

2019. február 2.

Tiszakécske