A hegyek felé

A hegyek felé

Írta: Kovács L. István

Utazom.

Füstös, kátrányszagú, mocskos vonatkupék ráznak,

mellettünk elsuhan a táj, fák, bokrok és házak,

s míg tükörképemet nézem a zöld lombok között,

gondolataim kalandoznak homlokom mögött.

Már rég voltam itthon, most szalad velem a vonat,

egyre magasabbnak látom az imádott dombokat,

integetnek gyantaillatú, zúgó fenyvesek,

és suttogó tölgyerdő nyeli el a síneket.

Élő, zöld alagútban füstölve robogunk,

néha egy, egy állomáson megáll a vonatunk,

gyönyörködöm, bánattal nézem ezt a szép tájat,

vajon miért mentem el, erre nincs magyarázat.

Szép az alföldi táj is, megvan a maga bája,

gémeskút, s végtelen rónák legelésző nyája,

frissen szántott föld, élet illatú barázdái,

a ringóbúzamezők pipacsos hullámai.

De ha már megcsapott az erdei avarpára,

és másztál már, gyantától ragadó fenyőfára,

vagy ölelve szívtad magadba a tölgy erejét,

akkor itt vagy otthon, legyen a világ bármily szép.

Utazom, tükörképem a vonat ablakában,

gondolataim valahol a hegyek magasában,

gombát szedek, és szederbokor tépi a bőröm,

otthon leszek, és a többivel már nem törődöm.

2016. március 11.

Tiszakécske