Várni,
csendben
Írta: Kovács L. István
Mindig,
örökkön várni, reménykedve,
egyszer talán mégis felvirrad a nap,
tó partján, árva fatörzsön merengve,
bár ne tűnne bűnös hiábavalónak...
Csendesen tűröm, mit rám szabott a sors,
időm porrá törte sajgó éveim,
könnyes-szótlanul tekintem a távolt
s átlépek a múlt súlyos törvényein.
Várom őt, több kegyet nem kérek soha,
várom, ha nem jön is, bízva, boldogan,
sziluett fénylik a víz felett csupán,
s látom, tárt karral már énfelém rohan.
Reccsen a bús éj és alattam egy rönk,
míg a látomás csendesen múlik el,
csak a hold rajzol fényjelet a vízre,
ha érkezne a kedves, ne tévedjen el.
egyszer talán mégis felvirrad a nap,
tó partján, árva fatörzsön merengve,
bár ne tűnne bűnös hiábavalónak...
Csendesen tűröm, mit rám szabott a sors,
időm porrá törte sajgó éveim,
könnyes-szótlanul tekintem a távolt
s átlépek a múlt súlyos törvényein.
Várom őt, több kegyet nem kérek soha,
várom, ha nem jön is, bízva, boldogan,
sziluett fénylik a víz felett csupán,
s látom, tárt karral már énfelém rohan.
Reccsen a bús éj és alattam egy rönk,
míg a látomás csendesen múlik el,
csak a hold rajzol fényjelet a vízre,
ha érkezne a kedves, ne tévedjen el.
2016.
március 27.
Tiszakécske
Kép: Erdei B Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése