Levél a távolba

Levél a távolba

Írta: Kovács L. István

Egykedvűen ülök a szobában, kissé lehangolva,

kinn szél ráz mindent,  s a redőnyt zörgeti ablakomon,

mint, aki be szeretne jönni, vagy figyelmet elterelni rólad.

A monitor villog előttem, képeket vált, ki mit és kinek ír,

nem hatnak rám a villanások, velem ma semmi sem bír.

Túl a falon, másik szobában, tán tévé zajong monotonon,

de, mit sem számít, hangja hiába kopog az agyamon.

Az ablakon túl, aranyvesszőre telepedve hintázik a szél,

kutya, kutyát kerget, s egy gyermek görkorcsolyán fél,

nagyobb testvér tanítja, s ő gurul, bizonytalan lábon.

Máskor, csak mosolygok rajtuk, de ma, csak látom,

hogy köröttem mindenki él, de mégsem fogom föl,

tavaszi a hangulat, új élet sarjad, és mozog a föld.

Vajon milyen idő járja arra, tudsz e sétára menni,

szemed a víztükrén meg tud e pihenni?

Hintázik e képzeleted, lágyan ringó fodros habon,

siklasz e közöttük álmaidban, egy könnyű csónakon.

Vajon elég melegen öltöztél, hogy a szél, ne járjon át?

Aggódnom felesleges, nem vagy már gyerek,

de én azért vagyok, hogy féltselek, hogy  aggódó legyek.

Tudom, hogy butaság, szobádba benézek mégis,

változatlan minden, kicsit megnyugszom én is.

Hiába a tudat, hogy nem történhet semmi,

a szívnek nincs esze, az észnek nincs szíve, mit lehet itt tenni?

Kérlek, óvatos legyél vigyázz nagyon magadra,

én is vigyázok rád,  itt ringatlak ölelő karomban.

2016. március 13.

Tiszakécske