Pajtás vagy Kovycs

Pajtás vagy Kovycs

Írta: Kovács L István

Verseid már ott születtek, ahol fejtőkalapács rázta karod,

vagy mikor szívlapát nyelét szorította erős markod.

A napi szénpor, tán még a tüdődig sem ért,

szíved már lüktetett egy- két újabb verssorért,

mit agyad szürkéjében jó mélyen elraktározott,

és otthon egy füzetlapra az elméd mélyéből felhozott.

Talán volt, hogy a Pajtások kinevettek, ugrattak is néha,

de, volt közöttük biztosan ki büszkeségtől volt néma.

Kinek tetszett, hogy barátjának csak a tenyere volt kérges,

de a szívós munkától, szénportól  a szíve, soha nem lett érdes.

Mára emlék a csákány, szívlapát, azokat szögre kellett tenni,

helyettük a sokkal könnyebb tollat szoktad kézbe venni.

Nem bányát művelsz, nemesebb e küldetés,

nyelvünket őrzöd, benne bányászoké az emlékezés.

Naponta ünnepled a szakmát, a sötét mélységet,

hol a fekete falban találtátok meg a szépséget.

A Pajtás szó nektek, nem a játszótársat jelentette,

én neked, te nekem, alapon életeteket tartottatok kezetekbe.

Most, mementót írsz a Pajtásnak, ki leszállt, de nem jött föl veled,

 még az égi csillagról is hálásan nézi most, mit ír kezed.

Hogy formálod szavakká az emlékek fonalát,

hogy faragsz szavakból, rímekből  emlékoszlopot, kopjafát.

Mert a bányászlét nem szakad meg soha, az élettel sem,

ki bányász volt, bányász marad mindig, akár túl az életen.

2018. február 3.

Tiszakécske.