A magányos lélekhez

A magányos lélekhez

Írta: Kovács István

Még a fák is ölelkeznek,

Csak, a te szíved reszket,

A magányod fázik benne,

Elment az, ki ölelhetne.

Lassan peregnek az örök idő,

Üvegbe zárt homok percei,

Melyek évekké vánszorognak,

S nincs, aki oldaná magányodat.

Szíved olyannyira fagyott,

Nem engedi már be a napot,

S az ki hozzád közel menne,

Ő is reszket, fázik benne.

Nem engeded el a múltat,

Melybe a mád belefulladt,

És úgy a jövő is kétes,

Ha szeretni nem vagy képes.

S ha egy új nap rád nevetne,

A régivel veted össze,

És ettől elmegy a kedve,

S a jég, marad a szívedbe.

Fogadd szívedbe a napot,

S ha olvadni kezd jégcsapod,

Meglátod a szép szivárványt,

Engedd végre el a magányt.

Tudom ez nem könnyű neked,

De ha újra ragyog a szemed,

Más színű lesz majd a világ,

Neked is nyílik a réten virág!

2014-06-19

Tiszakécske