Az elszalasztott lehetőség
Írta: Kovács István
Már közelebb jártak a hatvanhoz,
mint az ötvenhez! Először gyerekkorukban sodorta őket egymásmellé az élet. Egy
faluba születtek és közel laktak egymáshoz. Iskolába is egy helyre jártak, csak
másik osztályba. Korán kialakult közöttük az egymás iránti vonzalom, de mivel
igen fiatalok voltak nem tudtak mit kezdeni vele. Mire elérhették volna azt a
kort, hogy tisztában legyenek érzéseikkel és kellőképpen tudják értékelni a
szerelmet, az élet kegyetlen játéka folytán nagyon messzire kerültek egymástól.
Olyannyira, hogy hallani is csak kósza híreket hozott néha feléjük a szél a
másikról, ami vagy igaz volt vagy nem, ezt senki sem tudta. A fiú megnősült, a
lány is férjhez ment. A Nő házassága rosszul sikerült és bár van két felnőtt
gyereke, durva, goromba férjétől, aki néha bántalmazta is elvált és egyedül él.
A férfi az óta is azzal a nővel él házasságban, akit annak idején elvett
feleségül, van három már felnőtt gyermeke. Már ötvenes éveik felén is túl
voltak mikor a véletlen összehozta őket újra. A Nő nem ismerte fel először a
férfiben azt a fiút, akit annak idején nagyon kedvelt, de némi bemutatkozás
egy- két esemény felvillantása után olyan tűz lobbant, ami kis híján elégette
őket. A sok-sok régi emlék felidézése újra élése annyira fájt, hogy majdnem
szakítást okozott a még frissen újra induló kapcsolatukban. A személyes
találkozás sokáig nem volt lehetséges a távolság és a férfi családi helyzete
miatt, szerette és szereti feleségét, családját. A kezdeti pokoli tűz megszelídült,
és baráti melegséggé langyosodott, bár szívükben ott szunnyad a vulkán. Sokat
beszélgettek egymással telefonon, vagy interneten tartották a kapcsolatot, és
nagyon várták mindketten az alkalmat a találkozásra. Az élet kifürkészhetetlen
akaratából úgy alakult, hogy egy barátjuk rendezvényére egymástól függetlenül
kaptak meghívást, melyre mindketten el tudtak menni, de a másikról nem tudtak.
A meglepetés jólesett nekik. A társaságban úgy viselkedtek, hogy senki nem jött
rá, hogy közöttük több is lehet, mint egyszerű barátság. Beszélgettek ezzel-,
azzal szóba elegyedtek, néhány kedves szót szóltak egymáshoz, de semmi
feltűnő. A férfi felajánlotta, ha
megunta a társaságot és menne, szívesen haza viszi a nőt, édesanyjához, aki a
közeli másik településen lakik. A NŐ elfogadta, sőt örült neki. Az út talán húsz-huszonöt percig tartott,
beszélgettek, de egyikük, sem mert olyan kezdeményezést tenni, amit nagyon
szerettek volna a szívük mélyén, mert nem akartak, vagy mertek a másiknak
kényelmetlen perceket szerezni! Úgy viselkedtek, mint két félszeg kamasz, akik
nem tudják az első randin még a csókot sem rendesen adni. Az út végén szép
csendben puszival elváltak, és magukba mélyedve mindketten bánták már, hogy
elszalasztották a nagy lehetőséget! A férfi néhányszor falhoz verte a fejét, de
a falnak nem fájt és a lehetőség sem jött vissza tőle! Azonban a remény ott él
a szívükben, hogy lesz még a sors hozzájuk olyan kegyes, hogy újra találkoznak,
és akkor másképpen történik velük minden! És nem számít semmi más, csak Ők
ketten!
2014-06-23
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése