Szentélyi nyugalom
Írta:
Kovács L István
Fiatal erdő sűrű párát
lehel,
szentélyi csendje,
nyugalomra nevel,
a lombokon összegyűlik a
pára,
zuhanyként hull a sétáló
nyakába.
A hajam, kabátom ázott,
nem zavar,
léptem alatt, nyálkás,
csúszós az avar,
nedves ág halk
neszezéssel roppan el,
bokorból riadt madárka
röppen fel.
Vékony, fiatal fák törnek
magasba,
tarvágásból tuskó korhad
alatta,
erős az erdő, hamar újra éled,
így rendelik ismeretlen
törvények.
Hamis kép az ember
alkotta világ,
beton alatt is él, kihajt
a virág,
hiába szánt, és vág tarra
az ember,
mind csak szélmalomharc a
természettel.
A napsugarak, áttörnek a
lombon,
bimbóból virágot nyitnak
egy bokron,
bogár zümmögés, zengő madárének,
nincs itt helye semmilyen
emberkéznek.
Egyedül épül, szépül a
természet,
magasfák alatt bokrok is
elférnek,
nyílik benne milliom
fajta virág,
oly megnyugtató ez a
csendes világ.
Látod, csatakos lett
térdig a lábam,
de sétámból egy percet
meg nem bántam,
búcsúként megsimítottam
néhány fát,
átvettem tőlük a szentély
nyugalmát.
2021. 05. 09.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése