Árva kútgém

 

Árva kútgém

Írta: Kovács L István

 

Árva kútgém unottan nyúlik az égre,

ostorfája törötten hintázik a szélbe’,

néha önmagának nyikkan egyet - egyet,

hogy megtörje maga körül a csendet.

 

Egykor mélyeket bólintva nyúlt le a kútba,

csepegő farocskával a friss vizet húzta,

ám ideje lejárt, belemart a kór,

aláhullott szétmállott valahol.

 

A kút kávája is avítt, málló, roskatag,

nem bírna már el egy rászálló madarat,

sás öleli körül, s vele simul bele a tájba,

elkerüli, nem vág bele senki kaszája.

 

Egykor kövér nyájak legeltek erre,

szomj-oltani pihentek itt, fák alá heverve,

jószág rég nem jár, mint ez előtt,

azért levágják a pusztát, a legelőt.

 

Bizonyság a nyírt fű, a bála henger,

van ahol még gondoskodik az ember,

ne legyen a földből elhagyott vadon,

hát ha legel még nyáj, vagy gulya az ugaron.

 

2020. 10. 08.

Tiszakécske.