Szivárvány és kutya

 

Szivárvány és kutya

Írta: Kovács L István

 

A folyó felett súlyos, fekete fellegek,

kergetik egymást, vihar közeleg.

Mintha a folyó útját állná, nem jut át.

Ilyen a gondolat, mely nem leli szavát,

csak kereng, mint akinek célja nincs,

jólesne egy lágyeső, az lenne igazi kincs.

 

A folyón innen mindent emészt a meleg,

izzik a levegő, távolban délibáb remeg.

A búza zöld, éretlen, de már sárga,

nem lesz belőle jó kenyér, hitvány a kalásza,

fán fonnyad a levél, dión aszott a burok,

árnyékában lihegve kölyökkutya kuporog.

 

Mellé ülök, van még egy kis vizem,

bár meleg, azért vele megfelezem.

rám néz, szeme fénylik, mint a csillagok,

hálás, mellém szegődik, mikor indulok.

Botladozik, gyenge, talán éhes is szegény,

keményfából faragta Isten, szívós legény.

 

Beszélgetek hozzá, mint ha gyermek lenne,

régóta nincs kutyám jóbarátot látok benne.

Ballagunk, nyeljük a port, fölnézek az égre,

hogy állnak a felhők, lesz-e eső végre.

A gomolygó felhőkre, mint festővászonra feszül,

egy szivárvány élesen fénylő színeinek íve.

 

Útitársam nem jött be, hiába invitáltam,

kapu elé hevert, vacsoráját itt tálaltam.

Nem erőszak a barátság, a kaput nyitva hagyom,

bejöhetsz ha akarsz, keress helyet az udvaron.

Reggel kinéztem, az ablakból sehol nem láttam,

ajtót nyitottam ott feküdt békésen az ártatlan.

 

2020. 06. 10.

Tiszakécske.