Mementó II.

 

Mementó II.

Írta: Kovács L István

 

Rozsdamarta acélszerkezet áll a lenyugvó fényben,

vasgyár, acélmű volt itt valamikor, nem is oly régen.

Bontásra váró torz mementó egy letűnt korról,

tisztább lett a város, megszabadult füsttől, portól.

 

Épül, szépül a város egyik arca, de feledésbe sosem merül,

ipari fellegvár volt egykor, most nyakán reménytelenség ül.

Dombok ölelik körül, lankáin árvalányhajat lenget a szél,

itt a bányász, a kohász már régóta semmit nem remél.

 

Az elővárosban elhagyott nincstelen emberek, házuk romos,

a sok utca töredezett, esőben sáros, melegben poros.

Mikor ott járok, rám ijeszt a nyomor, a szégyen,

bányászat és kohászat virágzott itt, valamikor régen.

 

Családok ezreinek innen jutott megélhetés, kenyér,

most úri nyomorban napról-napra épp csak megél.

Közmunkásként gyönyörködnek pláza csillogásban,

ott töltik az időt, melegebb van, mint otthon a lakásban.

 

Drága, mindentudó telefonnal sétálnak a kézben,

elnyűtt ruhát pironkodva válogatnak, turkáló sötétjében.

Virágok nyílnak parkban, járdaszegélyen, oszlopon,

az összetartó közösség, a munkahely hiányzik, nagyon.

 

Az emberi lélek fásul, a felszín törni látszik lassan,

mély nyomot hagy benne, mint rozsda a vasban.

A kultúra háza is zárva, idő morzsolja éppen, 

teteje megroggyant a fala omladozófélben.

 

Nincs háború, fehérgallér és nyakkendő a legnagyobb vész,

nyomorgó van bőven, ki alamizsnáért szolgálni kész.

Nincs gyár, acélmű, bánya bezárták régen.

Mementó: Rozsdamarta acélszerkezet áll a lenyugvó fényben.

 

2020. 04. 14.

Tiszakécske.