Múló idő

 

Múló idő 

Írta: Kovács L István

 

Fékevesztetten rohan az idő, nincs megállás,

nincs állomás, sem megálló, nincs sorban állás,

nem vár senkire,  ugorjon, ki utazni akar vele,

akinek le kell szállnia saját felelősségre, tegye.

 

Már nem lobognak a lángok, leégtek régen,

mindent betakar az üszök és hamuréteg,

talán a mélyben még szunnyad némi parázs,

a hamut nem fújja el vihar, sem más varázs.

 

Az egykor száguldó bíbor folyó, már alig csörgedez,

a gondolat is fáj, a szó botladozik nyelvemen,

inkább csak olvasom, mint írom a verseket,

vagy számolom a fejemben lüktető perceket.

 

Hallgatom a magányt, nézem, a homok némán pereg,

a falon túl szuszog a jövő, alszik egy kis gyerek,

felugrott ő is, mellém ült, egy darabig együtt megyünk,

sajnos túl kevés az idő mi megadatott nekünk.

 

Az órában lenn túl sok a homok a felső is gyorsan pereg,

és ha lejárt, sem Isten, sem ember nem fordíthatja meg,

lassan készülni kell, csomagot nem hoztam, nem is viszek,

rejtély honnan jöttem, nem tudom, mikor és hová megyek.

 

Nem tudom, de az idő fékevesztetten rohan.

 

2020. 07. 17.

Tiszakécske