Észrevétlen

 

Észrevétlen

Írta: Kovács L István

 

A csend, mily szabadság, annak kinek adatott,

bennem űzik, kergetik egymást a gondolatok.

Mintha agyam boksz utca, versenypálya lenne,

motorok bőgnek, alkatrészek reccsennek, fejembe’.

Éjjel is zakatol, ahogy vonatkerék döccen a síneken,

a csend nem érkezik meg vele, oly távoli, idegen.

 

A fákról hullanak színes, elárvult levelek,

csillagok a sötét égen, mint ezüst veretek,

bodor párapamacsok úsznak fölöttünk,

ágak koccannak, a Hold áttűnik közöttük.

Enyhe szél fúj, víz csacsog a parti köveken,

hideg eső ered, egy tócsa csillog a fövenyen.

 

Csak a csend késik, nála soha nincs menetrend,

most, esőcseppek dobolnak fedetlen fejemen,

utcalámpák fénye mosódik a nedves avarral,

néhány levél tova úszik egy apró patakkal,

nézem, valami eddig ismeretlen áhítattal,

hozzám bújt a csend, egy szemérmes pillanattal.

 

2020. 10. 17.

Tiszakécske.